Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

tok fakoporsóban temetkeznek, a koporsó teteje lapos; a koporsót csak annyira süllyesztik a földbe, hogy a koporsó teteje, amely nincs leszögezve, a föld színével egyvonalba essék. A koporsó tetejére teszik a kiásott földet; azonban jönnek a kóbor kutyák, s széthúzzák a hullákat. Innen mindenfelé a sok csont. A sírokra sárga zászló tűzve, valamilyen írással, imával, amit a szél lobogtat; talán ez jelzi az elhunytért való imádságot. A temető egy völgyben volt. Felmentünk a dombtetőkre, a tetőkön alacsony, piramis alakú kőrakás a szelek szellemei tiszteletére. A kövek közé is imacédulák dugdosva. Nekünk se kellett több. Húzogattuk ki emléknek az imacédulákat. De nem sokáig keresgélhettünk, mert egyszerre csak látjuk, hogy egy csomó burját atyafi husánggal a kézben ordítozva szalad felénk. Nekünk se kellett nagy biztatás, nyakunkba szedtük lábunkat, le a táborba. Azt hiszem, buddhisták. Legalábbis láttam messziről egy pagodájukat, s beszéltem egy előkelőbb papjukkal. A burjátokkal nem voltunk valami jó viszonyban, ők maguk igen szívesen elfogták a szökni próbáló hadifoglyot, elhozták az orosz parancsnokságra, ahol valami díjat kaptak. Május elejével újra visszamentünk Verchne Udinszkba. Az ún. vasúti parkban volt a táborunk. Itt töltöttük a nyarat. A télhez képest nagy visszaesés. Fabarakkokban laktunk; a régi lakók igen rossz szemmel néztek ránk, mert sokkal kényelmetlenebbül kellett lakniok, mióta ott voltunk. Se újság, se könyv. Csak szórványosan értesültünk az 1917 nyarán történtekről. Az orosz kérdés vajúdott tovább. Kerenszki a hatalmon. II. Miklós a Carszkoje Szeloban fogoly. Hangzatos felhívások az egész orosz birodalomban a háború folytatására, de valójában csak egy jelszó, egy óhaj: Béke, bár11. Tipikus szibériai barakk. Verchne-Udinszk, 1917. 39