Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

barnás arcszín. De 13. éven felül se arc, se szem, csak egy nagy ruhatömeg, mintha lelke sem volna. Kijárok a piacra. Itt a gabonaárusok, amott az iparcikkek eladási helye; feltűnik néha egy vándorköszörűs és segédje, amint dolgoznak. Ülve köszö­rülnek, egyik egy hurkolt szíjjal hozza mozgásba a követ, a másik szemben ül, és köszörül. Imádkozó dervisek járják a piacot, minden árus előtt imát mor­molnak, utána belemarkolnak a zsákba, lett légyen akármi, s süllyed a tarisz­nyájukba. Mások, dervisek szintén, narghilével járnak körül, fejükön egy süveg, mint a naptárakban a 100 esztendős jövendőmondón, mindenkit megkínálnak egy szippantással, akkor baksist kapnak. Más helyütt a zsírfarú birkákat árulják, guggolva alkusznak, s ha meg­egyeznek, belevágnak egymás tenyerébe, s egy harmadik is ráteszi a kezét, mint tanú, s kész az üzlet. Láttunk messziről egy nőszemélyt, nincs fátyol rajta. Loholunk utána, kö­zelébe érünk, visszafordul, és kiabál rettentő mód. Akkor látjuk, hogy egy rán­cos öregasszony. 60 éven felül nem kell már fátyolt hordani, mert már bizto­san nem táplál már bűnös vágyat az igazhitű. Mikor először voltam a piacon, majdnem elkéstem, csak a müezzin (török pap) kiáltása juttatta eszembe, hogy Allah nagy, s nekem a táborba hamarosan vissza kell mennem. Megpróbáltam a lacikonyhát a piacon, hosszú nyárson apró húsokat sütö­gettek, de beteg is lettem attól pár napig. Megbámultuk a vízhordókat, akik egy birkabőrben szállították a vizet, még a lábai is rajta voltak a bőrön. De ami a legjobban tetszett, a rengeteg dinnye, gránátalma és szőlő. Én is úgy jártam, mint Tantalus, nyakig ültem a dinnyében, de nemigen mertem en­ni, látva a betegvizsgálaton a sok tífuszost. De ez már vele jár az orvosi tudo­mányokkal. De bezzeg atyámfiai ették a dinnyét, amennyi beléjük fért, vagy amennyit szerezni tudtak. Nagyon hamar megismerkedtek a jó szart kereskedők a mi katonáink szerzési képességeivel. Ha bementek páran a kereskedésbe, a sze­gény török mindjárt hívta a szomszédságot, hogy azok is jöjjenek a boltba, te­kintettel, hogy több szem többet lát. De sohasem láttak eleget. Egy alkalommal táborunk mellett megakadt egy szekér. A szekerek kétke­rekűek, a kerék átmérője 2 méter, vagy több is, a kerekek távolsága kétszer akkora, mint a mi kocsinknál. Kettős rúdja van, a két rúd közé fogják a lovat, a rudakat a ló oldalára erősítik, lóháton nyargal, helyesebben guggol a kocsis, mert a lábait a két rúdon tartja. Szóval megakadt egy szekér. Körülállták a mieink a kocsit, a kocsis is, uta­sa is majd a szemüket nézik ki, hogy el ne vesszen valami. Nemsokára elin­dulnak; egyszerre a kocsis éktelen kiáltozásba kezd, és mutogat. Könnyű volt felfedezni, hogy míg ők a kocsira vigyáztak, valaki levágta a ló farkát, ami 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom