Merk Zsuzsa (szerk.): Emlékkönyv a bajai múzeum 50 éves évfordulójára 1937-1987 - Bajai dolgozatok 6. (Baja, 1989)
Bánszky Pál: Nagy István-képek a Türr István Múzeum gyűjteményében
hitelesíti Dési Huber István szociológiai jellegű megállapítását.6 „Nagy István nem úgy látta a népet, ahogy az élet napos oldalán lévők fénytől elkápráztatott szemei látták. Ő a társadalom föld alatti tájait kereste fel, s a mélyből, sötétből, a földet túró nép portól, mocsoktól, kíntól eltorzult arcát hozta fel. . . Érthető, hogy ez a látvány nem volt kellemes a napos oldalon élők szemeinek; ezért e döbbenet, a visszatetszés, majd az elzárkózó közöny.” Most csupán példaként emeltem ki a bajai gyűjtemény egyik legjelentősebb alkotását, de ezen túl számos festménye, rajza mutat rokonságot a népi írók által művelt, korabeli szociográfiai szemlélettel. Nagy István keresetlen, lényeglátásából eredő ősisége, minden fölöslegtől szabaduló vizuális koncentráló képessége az ŐZIKE című festményében különös erővel nyilvánul meg. A művész nem a pillanatnyit, hanem a mozdulatban állandót ábrázolja. A kék szemű, kék kendős, határtalan nyugalmú lányka szembenéz, felső teste a maga előtt nyugvó karjaival zárt tömböt alkot, s az egész alak frontális beállítású, mint az archaikus egyiptomi vagy görög szobor.7 Leggyakrabban ábrázolt modellje a táj. Nem a nagytávlatú, inkább a közeli részlet; karaván, egy tó csücske, néhány fa, kéthárom mogyoróbokor, mint a TÉL A BAKONYBAN c. 1926-ban készült képen. A tájképei kevés eszközzel, szakszerűen jellemzettek, gyakran drámai hangvételűek. Az emberi alak egy-egy képen csupán staffázsként van jelen, mint az 1932 körül készült HARTAI TÓPARTON, vagy a ruha dekoratív foltjával élénkít, mint az ERDŐSZÉLEN c. festményen. Képeinek motívumai — legyenek azok emberek, házak vagy állatok —, mint a verssorok végén összecsengő rímek, vizuális foltritmusukkal felelgetnek egymásnak. A gyűjteményből példa erre a FŰKASZÁLÓ 1927. k., HAZAFELÉ 1926. k., BIRKÁK A HEGYEKBEN 1933. k„ LOVAK A BALATON PARTON 1927. k„ LEGELŐ ÁLLATOK, PATAKPART, TÓPART 1928. k. című festmények. A gyűjtemény különösen fontos művei közül az elemzés végére hagytam két megkülönböztetett figyelmet érdemlő festményt. Az 1973-ban tartott — már korábban is említett — tudományos tanácskozáson mindkét képet a „népmeséi hármas” jelzővel illettem. De természetesen nemcsak arról van szó, hogy a kompozícióban a hármas motívum ritmusa lüktet. A SZÁNTÁS ERDÉLYBEN c. 1927-ben készült festményen az állatok haladhatnának egyirányba is, de itt éppen a 2:1 arány ad a képnek új minőséget. Ahogyan a hegyek találkoznak a horhosban, úgy kerülnek szembe a szántó emberek és állatok, s nemcsak ezek foltjai, hanem a „hegyszeletek” tónuskülönbségei is foltritmust képeznek. Nagy István viszonylag gyakran élt egy téma különböző változatokban való feldolgozásával. Ilyen variánsa a SZÁNTÁS ERDÉLYBEN c. képnek az 1934 körül keletkezett ÖKÖRREL VALÓ SZÁNTÁS, amely a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található. Itt közelebbi, s különösen a bal oldalt tekintve szűkebb kivágatú a kép, másfajta, inkább derékszögű háromszöget zár be a kompozíció. Ez utóbibi kép hét évvel később keletkezett, de szerintem a SZÁNTÁS ERDÉLYBEN c. festmény képvisel nagyobb kvalitást. 8 113
