Hajdók Imre - Kőhegyi Mihály: Nagybaracska földrajza és története 1848-ig - Bajai dolgozatok 2. (Baja, 1976)
II. Kőhegyi Mihály: Történelem - Vidékünk a török alatt
elvadult területet keresztül-kasul nyargalták a magyar végvárak portyái, amelyek elsősorban zsákmányt, megélhetési lehetőséget kerestek itt.’256 A katonákat nemcsak a vármegye és földesúr küldte a déli területekre,257 hanem az éhség és fizetetlenség is kiűzte őket védett helyeikről, s tette őket fosztogatóvá, rablóvá.258 Hódoltságba járásuk — láttuk — nem új jelenség, formái hosszú évtizedeken keresztül alkultak ki. A nyomorúság kényszeríti a végváriakat arra az egész XVII. században, hogy vagy szépszerével, vagy erőszakkal elvegyék azt, ami saját maguk és családjuk fenntartásához szükséges. Azok a kísérletek, amelyek a katonák földhöz juttatásával akarták megoldani az égető problémát, nem vezethettek eredményre. Fokozatosan ellentét alakult ki a parasztok és a rajtuk élősködő katonák között, amely az adott körülmények között feloldhatatlannak bizonyult.259 Jól látták ezt az egykorúak is. Batthyány Kristóf írja 1662-ben: A legjobb vitézek, hogy családjukat táplálhassák kénytelenek a falura menni és másét elvenni. S ha megfogják őket, a hazának hű és vitéz katonáit, mint rablókat kerékbe törik, vagy felakasztják.260 A füleki, ónodi, szécsényi, újvári éhező várkatonák nyakukba véve a széles Alföldet egészen Szabadkáig és Zomborig lekóboroltak. E föld népét ellenségnek tekintették és faluról-falura élősködtek a különben is szegény jobbágyokon, akiknek egy része magyar volt. Hát még a nem magyarokat hogy pusztíthatták? Igazat ír tehát a kicsiny falvak sanyargatott népe, amikor így panaszkodik : „nem a Krim országbeli kegyetlen tatárok, sem nem... rajtunk hatalmat vett idegen török nemzetség cselekszik úgy mi rajtunk, hanem a mi nemzetségünkből való végházakban tartózkodó katonák, minket meg emésztő, javainkból kifogyasztó, pusztító, sőt mi a nagyobb, életünk elfogyasztóink.”261 Gonosztevők, martalócok, portyázók, rablók, szabad hajdúk, tolvajok, gyilkosok, latrok, prédálók, húzó-vonyók — a nép csak így hívja a kóborló, harácsoló elemeket. A törvények számos cikkelye lehetőséget adott arra, hogy ezeket elfogva minden törvénykezés nélkül megöljék,262 de a védtelen falvak népe hogyan is szállhatott volna szembe a sokszor többszáz fős fegyveres csoportokkal? Az Alföldön még a karavánszerű közlekedés sem nyújtott kétségtelen biztonságot. A vármegyék ugyan olykor-olykor egyesített erővel a rablók üldözésére mentek, de vajmi kevés sikerrel.263 Még a — jobbágyból alakított rendfenntartó szervezet — a parasztvármegyék szervezete jelentett némi közbiztonságot, de hatáskörük éppen területünk északi pereménél (Szeremle, Kákony, Csanád) tört meg s délebbre nem hatolt.264 Környékünk népességének apadása már korábban megkezdődött. 1579-ben a szegedi szandzsákban 8425 házat írtak össze. A jövedelem 1 194 435 akcse volt. 1616-ban már csak 340 000 akcse (tehát alig egyharmada) ugyaninnen a behajtható összeg, ami egymaga eléggé mutatja a romlás és pusztulás óriási arányait.265 1630 —40 között a peremterületek helységei (Győr és Borsod megye) ugyancsak ijesztő módon megcsappannak.266 78
