Hajdók Imre - Kőhegyi Mihály: Nagybaracska földrajza és története 1848-ig - Bajai dolgozatok 2. (Baja, 1976)
II. Kőhegyi Mihály: Történelem - Vidékünk a török alatt
VIDÉKÜNK A TÖRÖK ALATT Füstoszlopok a szemhatáron, egyre több, egyre közelebb, a támadók útját jelezve. Üszőkbe roskadó, tegnap még békés falvak az ország szívében, amely emberemlékezet óta nem látott külső ellenséget, és most a hódító torkában találja magát. Száguldó portyák, meztelen, hajlott pengékkel, nyerítő lovak hátán bőbugyogós, vértől mámoros, marcona harcosok, az útszélen halottak, akikben megdermedt az utolsó mozdulat s torkukra fagyott a jajkiáltás. Erdők, mocsarak, dunai árterek, rögtönzött szekértáborok védelmét kereső parasztság, amelyet saját urai alig tucatnyi idővel előbb oly kegyetlenül eltiportak, azután az ország védelmében sem mertek fegyverbe hívni, s végül menekülésükkel sorsára hagytak. Mindig új hadak észak felé, vissza pedig mindig új, sok ezernyi nép, rabszíjra fűzve, férfiak, nők, gyermekek, útban távoli emberpiacok felé. Az üresen, lakatlanul maradt falvak némasága szörnyű kegyetlenségről beszél. A megmenekültek könnyező szemmel néznek a füstfelhőre, amely falujuk fölött gomolyog az égre. A még élők gondolata messze száll. A férj elrablott asszonyára gondol, akinek útja többé haza nem vezet. A magára maradt hitves zokogva néz a bizonytalan jövőbe és napról-napra bánatosabban hordja végig tekintetét azon az úton, melyen férjét fogságba hurcolták. Valakit egy életen át mindig visszavár. Bánatos szülők őrjöngve szólítják-siratják elrablott gyermeküket, kivel lassan majd elfelejtetik anyanyelvét is és nemsokára belőle a török hadsereg legbátrabb katonája lesz, ki majd kegyetlenül végigpusztít azon a földön, ahol egykor bölcsője ringott. A kései utókor előtt ilyen képek elevenednek meg, és nem túlzó képzeletből, ha a kortársak leveleit, szemtanúk elbeszéléseit, az egykorúak siralmas verseit olvassa abból az időből, amikor a török hódítás az országra zúdult. A gyenge akaratú és ifjú Lajos a pártoskodásoktól zilált, belsőleg korhadt országot nem volt képes megvédeni. A mohácsi csatavesztés (1526) után dermedt csend üli meg a tájat és a szíveket, de van még valami halovány remény: hátha a végveszélyben összefognak a keresztény fejedelmek a török ellen s egyesült erővel kiszorítják az országból. Katonai értelemben a mohácsi csatavesztés nem volt döntő jelentőségű; azzá tette azonban az ország vezetőinek egymás közötti torzsalkodása, egyéni önzése, bűnös felelőtlensége. A Habsburgok néhány szánalmas kísérlet után feladják a te-59
