Hajdók Imre - Kőhegyi Mihály: Nagybaracska földrajza és története 1848-ig - Bajai dolgozatok 2. (Baja, 1976)
II. Kőhegyi Mihály: Történelem - Az új élet küszöbén
gában határozott belső rendre vall. A szabadfoglalásos földközösség idején a határt rendetlenül tarkítják az össze-vissza fekvő földsávok. így azonban egyrészt új terület felfogása ütközött akadályokba, másrészt a pásztorkodás vált egyre nehezebbé, hiszen minduntalan vetésbe tévedt a határba eresztett jószág/*30 Ellentét alakulhatott ki a régi és új lakók között is, hiszen a régiek bizonyára a faluhoz közeli, java földet törték fel, amelyből viszont az újonnan jöttek is részt követeltek maguknak. Nem egyszer előfordult, hogy ugyanarra a földdarabra többen is igényt tartottak, amiből viszont elkerülhetetlenül civódás lett. Így azután egyre élesebben került előtérbe a faluközösség földbirtoklást korlátozó ténykedésének szükségessége, ami végül is a szabadfoglalás megszűnéséhez, illetve a meghatározott teleknagyság kialakulásához vezetett. A vad, állandótlan, talajzsaroló szántás-vetés fokozatosan átadja helyét a szabályozott talajváltórendszernek. Ez annyit jelent, hogy a művelés alá vett földdarabot használója már nem saját elhatározása szerint változtatja, hanem a változtatás idejét és az új feltárandó gyöp helyét a közösség állapítja meg minden tagjára kötelező érvénnyel. Ennek a fejlődés magasabb fokát képviselő újraosztásos földközösségnek az a lényege, hogy a határ nagyságától és a talaj minőségétől függően a közösség, illetőleg elöljárói két-három „táblára” vagy „nyomásra” osztják a határt. Az egyes táblákat több, kisebb-nagyobb „dűlőre” darabolják, majd ezeket ismét annyi földdarabra, ahányan földet igényelnek. A földsávokat azután sorshúzással, esetleg „nyilazással” vagy a házak sorrendjében bocsátják az egyes lakosok használatára. A földművelés kezdetlegesen folyt. Csűr, gazdasági épület még a dunántúli nagyobb birtokosok jószágain sem mindenütt akadt/*31 A sarlóval learatott gabonát kévébe kötötték, aztán bizonyos számú kévét egy-egy csomóba raktak, melyet vidékünkön kalangyának neveztek. A kalangya 16—20 kéve, de helyenként több is lehetett. A termést azután asztagba rakták. A cséplés négy-hat lóval vagy még inkább ökörrel folyt, s így bizony sok szem megmaradt a kalászban/*32 A kicsépelt, megszelelt magot földbe ásott vermekben helyezték el.433 A vermek a ház előtt sorakoztak. Ezért szakadoznak le mindmáig a járdák a baracskai utcák alatt. A kíváncsibb természetűek, akik szeretnék okát tudni a járda évenkénti megrogyásának, sokszor kibontják a vermeket. Ám a remélt eldugott kincs helyett csak egy szabályos hordóalakúra ásott, 2—3 méter mély és 100—140 cm átmérőjű vermet találnak. Álmukban sem gondolnak arra, hogy ebben valamikor tényleg kincset tartottak őseik: az életet jelentő gabonát. Rendszerint kétszerest, tehát búzát és rozsot együtt, mert a rossz faekékkel tél-túl művelt földekbe csak ritkán vetettek tiszta búzát/34 A két közölt összeírás lényegében csak pillanatképeket rögzített, a fejlődés ütemét látjuk ugyan, de belső rugóit alig ismerjük. A gabonatermesztés, szénakaszálás és szőlőművelés mellett nagyarányú lehetett az állattenyésztés is, bár a lakosság csak 80 forint hasznot vallott be. De ez bizonyára jóval kevesebb a valósnál, meg azután csak az eladott marhákra vonatkozik. A fogyasztás, különö-107
