Gergely Ferenc - Kőhegyi Mihály: A Pécs-Baranya-Baja háromszög történelmi problémái 1918-21 között - Bajai dolgozatok 1. (Baja, 1974)
I. - Jegyzetek
és sajtójukon keresztül igyekeznek befolyásolni a külföldi, valamint a hazai közvéleményt. Minden lépés, amit Baranyával kapcsolatban tettek, idézi az előbbiekben röviden összefoglalt szemléletüket (Fukász György: A magyarországi polgári radikaiizmus történetéhez, 1900—1918.). A polgári radikalizmus hívei fontos szerepet játszottak ebben a politikai csoportosulásban. Forradalomellenességúk, mely az 1918. októberi forradalom idejen tetőfokára jutott, új teret látott Baranyában, ahol a forradalom és ellenforradalom ellen egyaránt harcolhatlak. A nyugati polgári demokráciával — elsősorban Angliával — szembeni csodálatukat, következetes kommunistáénenességüket, a teóriák — jelen esetben a wilsoni elvek — iránti fogékonyságukat, nagymértékű politikai idealizmusukat, vagy inkább naivitásukat (?), a földreform, a köztársaság, s általában Magyarország demokratizálására irányuló törekvéseiket a nagy- és kisantant egyaránt kihasználta. A nagyantantnak eszköz volt az októbrizmus, mellyel ijesztgethette Horthyt, hogy enyhítsen a nyugati közvéleményt felháborító fehérterroron, de látván tehetetlenségüket, komoly tárgyalásokat nem folytattak velük. A köztársaság hangoztatása a királvpuccsok idején ismét csak jó szolgálatot tett a súlyos belpolitikai nehézségekkel küzdő Jugoszláviának, általában a kisantantnak. Az októbristák érezték ezt, s igyekeztek buzgó szolgálataikkal még inkább lekötelezni a számukra elsőrendű külpolitikai támaszt jelentő kisantantot, Baranyával kapcsolatban elsősorban Jugoszláviát. Az autonómia gondolata is jól beleillett az SHS királyságnak a pécsi szén és a baranyai, bácskai élelmiszer biztosítására irányuló, elsősorban gazdasági szükségességből fakadó elképzelésébe. Ez az akkori európai újrarendeződés káoszában parányi politikai csoport olyan gondolat gyakorlati megvalósítására törekedett, amely már régen elvesztette a nemzetközi politika biztosította realitását — és olyan módszerekkel dolgozott, mely Baranya népét súlyos helyzetbe sodorta, és nem is torkollhatott másba, mint a jobboldal dühödt kirohanását, a kommunisták jogos bírálatát kiváltó köztársasági kísérletbe. A vereség a lazán összetartozók táborának felbomlását meggyorsította. Mindenki egyénileg vonta le belőle a konzekvenciákat. Ennek a kettősségnek (a forradalom és ellenforradalom elleni harc kettősségének) azonban az idők folyamán szükségszerűen egyértelmű ellenforradalmisághoz kellett vezetnie. Ahogy Jászit az ellenforradalmiság felé taszította, Károlyit mint a kommunistákkal szimpatizáló, baloldali „elméleti” szociáldemokratát, a baranyai kaland éles kommunista kritikája továbbsegítette forradalmi, marxista szemléletének fejlődésében. Hibáik és ezek súlyos következményei ellenére a szélsőjobboldal elleni agitációjuk, tárgyalásaik, de főleg sajtójuk segített leleplezni a „kurzus” és a „lcurzisták” bűneit, a fasizálódó magyar belpolitikai viszonyok mellett élesztgetni a polgári demokrácia gondolatát. Ha ez nem a forradalmi munkásmozgalommal való szembeállítással együtt jelentkezett volna, úgy a későbbi magyar belpolitikai életben elősegíthette volna a fasisztaellenes erők egymásratalálását. Ezek előrebocsátása után szólnunk kell az októbrista vezetők baranyai kérdéssel kapcsolatos felfogásáról, és szereplésük eddigi értékeléséről. A munkásmozgalom szervezeti gyengesége, a vezető gárda hiányos felkészültsége nemcsak lehetővé, de egyenesen szükségessé tette, hogy egy politikai pártot vagy politikai csoportosulást, tehát a jelen esetben a szocialista munkástömegeket, a kommunistákat, illetve az októbrizmus zászlaja köré gyülekezőket egy-egy markánsabb személyiség képviselje, vezesse. Ezek a személyek az események során, annak középpontjába kerültek — pl. Hajdú Gyula, 114
