P. Szojka Emese: Néprajzi csoportok Baja környékén. Vezető a Türr István Múzeum néprajzi állandó kiállításához (Baja, 1990)

A bunyevácokkal egy időben kerültek vidékünkre a nyelvüket és származási helyüket tekintve velük rokon katolikus horvát sokacok, akik azonban különálló néprajzi csoportnak tekinthetők, Hercegszántón élnek.

Sükösdnek katolikus vallású, közelebbről azonban meg nem határozható délszláv eredetű népessége volt. A falu lakossága a XIX. század elejére elmagyarosodott, s eredeti származásukra a család- és helynevek utalnak. A környező magyar falvakkal, Ersekcsanáddal, Bajaszentistvánnal és a Kalocsa környéki katolikus vallású magyarokkal tartottak fenn házassági kapcsolatokat, sajátos népi kultúrát nem alakítottak ki.

Dusnok és Bátya vegyes, rác-horvát és magyar lakossága szorosabban Kalocsa vonzáskörzetéhez sorolható.

A XVIII. században a felszabadító harcok és a Rákóczi-szabadságharc következtében lélekszámában ismét megfogyatkozott bácskai vidék benépesülése - megváltozott politikai viszonyok között - tovább folytatódott. A korábbi időszakra jellemző önkéntes bevándorlást a földesurak és a bécsi kormány szervezett telepítései váltották fei. Ilyen módon kerültek németek a Német-Római Birodalom középső és déli területeiről Baja környékére. Bácska első telepes községe Csátalja volt (1718), majd néhány évtizeddel később, Mária Terézia uralkodásának idején Vaskút, Csávoly és Madaras kapott német lakosokat. A XVIII. század végén Bácsalmás, Bácsborsód, Felsőszentiván és Katymár lakosságát gyarapították. Ezekben a községekben, valamint Bácsbokodon és Garán bunyevácokkal és magyarokkal vegyesen élnek.

Arányában legnagyobb számú német lakossága a Baja vonzáskörzetének peremén elhelyezkedő - az egykori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozó - Nemesnádudvarnak és Hajósnak volt. E falvak a XVIII. század elején népesültek be.

A Baja környéki változatos etnikai kép kialakulásához nemcsak az idegen ajkú népek járultak hozzá a török hódoltság utáni évszázadokban, hanem a királyi Magyarország különböző területeiről ide költöző magyar jobbágyok is, akik termőföldben szűkölködő vidékeket hagytak el a jobb megélhetés reményében. Észak-Magyarországról jövő csoportok szállták meg 1731-ben a mai Jánoshalma területét, mely akkor pusztahelynek számított. Később innen népesült be Mélykút (1776) és a már korábban magyarok által lakott Tataháza. Ez utóbbi községbe még a XIX. század folyamán is jöttek a Kiskunságból kirajzó telepesek.

A Ferenc-tápcsatorna (korábban baracskai Duna-ág) partján elhelyezkedő egységes magyar tömb falvainak lakossága a XVIII. század közepén népesítette be e területet. Bátmonostorra és Nagybaracskára Somogy és Baranya megyékből (Dunaszekcső községből) jöttek jobbágyok. Dávodra, valamivel később, a Felvidékről telepített családokat a királyi kamara.

4