P. Szojka Emese: Néprajzi csoportok Baja környékén. Vezető a Türr István Múzeum néprajzi állandó kiállításához (Baja, 1990)
1 Az ártér lecsapolását követően, a dús legelőterületek megszűntével kevés sikerrel álltak át a hangsúlyosabb földművelésre, búza, rozs, kukorica termesztésére. A vizek alól felszabadult területeket mások vásárolták fel. Népességük csökkenése gazdálkodásuk terének szűkülésével esett egybe. Nagycsaládi szervezetben éltek, ezen belül élesen elkülönült a munkamegosztás kor és nemek szerint. A legények és a fiatal nős férfiak őrizték az állatokat, a nők bent a faluban végezték a ház körüli munkát. A családi munkaszervezet vezetői az idős férfiak voltak. A lakóházak szerkezete nem, díszítésük annál inkább jellemző vonásokat hordozott. Tapasztott sövényből készült a falazat, utóbb vert falból nádtetővel, ezen ember- vagy állatfej alakúra kialakított oromzattal. E figurális díszítésű szerkezeti elem a Ferenc-tápcsatorna melletti magyar falvakban is elterjedt, sőt a közelmúltban látható volt még Baja alvégi városrészében is. Az ereszalja a nyitott tornác faragott fa oszlopain nyugodott. A múlt század végén a kerítés lécből készült, színes virág és ember alakú motívumokat festettek rá. Ugyanígy díszítették a vesszőfonatos, szántalpakon nyugvó, vontatható gabonatárolókat. E hombárnak nevezett építmények a balkáni tartózkodás kulturális örökségeként tarthatók számon, bizonyos mértékig a magyarok körében is elterjedtek. A férfiak ügyes faragók voltak. Szinte minden szükséges berendezési tárgyat és használati eszközt saját kezűleg készítettek a múlt században. A lakószobák bútorzatát jelentő ruhatároló ládát is maguk ácsolták. A sokacok szövőkultúrája napjainkban is virágzó. Századunkban a régi stílusú mértanias szőttesmotívumokat a szabadrajzú, elsősorban virágelemekből épitkező díszítésmód váltotta fel. A szobákat házilag szőtt gyapjútakarók és -térítők díszítik. Napjainkban már műszálas anyagokat is használnak. A vászon alapú öltözetelemeket, egészen a századfordulóig, teljes mértékben maguk szőtték. Városi mesteremberektől a ködmönt, a szűrt és a férfiak fehér posztónadrágját vették. Népviseletük az első világháborút követő időszakban változott meg. Ettől kezdődően a női ruhákat gyári anyagból helybeli varrónők készítették. Jellegét tekintve a bunyevác viselethez állt a legközelebb. A sokac népszokások alapvetően a közös eredetű délszláv szokáselemekből álltak. így többek között ismert volt az úgynevezett dodola-járás - a száraz nyár idején tartott esőkérő szertartás -, vagy pünkösdkor a kralyica-járás, valamint leánykéréskor a pénzzel tűzdelt jegyajándék. Fonókat még a két világháború közötti időszakban is tartottak. November végétől február közepéig egy-egy háznál összegyűlve a leányok és a legények közösen szórakoztak. Ilyenkor a legények busónak öltözve ijesztgették a leányokat. A szerelmi ajándékok egy része is a fonóhoz, fonáshoz kapcsolódott, a legények kedvesük számára övesguzsalyt faragtak, ólomból figurákat megformázó guzsalytűt öntöttek. 13
