Kovács Zita, N.: „…nem írható át a nyelv szavaira”. Nagy István festőművész alkotásai Baján - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 34. (Baja, 2017)
A ki nem válogatott képek közül értékesíthette felesége, amelyiket tudta. Nagy Istvánná közléséből tudjuk (de egymástól függetlenül több bajai visszaemlékezésben is szerepelnek ezek a szavak), hogy a legsikerültebb alkotások elkészültekor Nagy István gyakran ismételgette: „Hiába, Rembrandt...és én.” A bajai kortársak közléseiben még egy rendkívüli egybeesés figyelhető meg: szinte kivétel nélkül mindenki felfigyelt és emlékezett arra, hogy Nagy István őszintén hitt művészi teljesítményében. Ifj. Éber Sándor, bajai festőművész pl. így emlékezett vissza: „A temető táján mentem a kórház felé, szembejött Nagy István. Általában sötéten öltözött. Fekete kalap, a meleg ellenére sötét zakó. Ráköszöntem; még ma is előttem a tört vonalú mozdulat, ahogy a merev fejtartásából a vállán keresztül, egy törés le a karig, a másik karnál megint fel, ahogy megfogja kalapját, megemeli. Éppolyan szigorú és kemény, mint a szénrajzain a vonás. - Merre mester? - Elkísérhetem? Mentünk tovább, majdnem szótlanul. A vadgesztenyefák zöldje között aranyló foltok hullottak a gyalogjáróra. Fény, fény-tobzódás. Egyszer megállt, rám nézett. - Ebbe fulladtak bele az impresszionisták, ebbe a fénybe. Aztán megint hallgatás. A zakója belső zsebéből kiemelte a pénztárcáját, kivett egy kopott, töredékes képet, színes reprodukciót: Van Gogh volt. - Ez volt a mester - mondta. - Mindig magammal hordom ezt a képet. Igen. Nem értették meg, ahogyan engem sem. Hosszabb hallgatás. - Pedig én vagyok ma a legnagyobb magyar festő. Én megdöbbenve hallgattam ezt a megnyilatkozást, ami oly őszintén, minden kérkedés nélkül tört föl belőle.” Nagy István alkotásai bajai magángyűjteményekben Baján Nagy István letelepedésének idején, az 1930-as években egy sajátos karakterű képzőművészeti életről beszélhetünk, amelynek egy polgárosult, vidéki viszonylatban erős gyűjtőréteg képezte a legigényesebb közönségét. A Baján lévő magángyűjteményekben már az 1940-es években úgyszólván minden jelentősebb 20. századi irányzat és csaknem valamennyi kiemelkedő magyar művészegyéniség képviselve volt. A város földrajzi helyzetéből következően Hartai tóparton, 1931 10
