Nemes István - Kovács Zita: Új dalok Boglárkához. Madarak és angyalok, ecsetjátékok és álomképek Nemes István műterméből - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 32. (Baja, 2010)
gozni kedves szobrásznő ismerősével - és István máris erről a kertről, erről a szigetről mesél -, és én szájtátva hallgatom, hiszen a vajdasági festészet részéről, Baja festészetéről van szó, annak a városnak a festészetéről, ahol Fülep Lajos szellemét még ma is érezni, egy szigetről, amely egészen közel Tuniszhoz, tele vérző parafafával (mert amikor lehámozzák őket, ezek a fák vörösen vérzenek), az eukaliptuszokkal, öreg olajfákkal, valamint nagy, tojásdad kövekkel, amelyekből kultikus helyeiket építették, nurágokat - mondja, és máris magyarázza, mikor és hogyan esik beléjük a fény, kultikus helyek, amelyek még mintha ma is funkcionálnának, hiszen Szardínia autonóm, népe egy különös külön nép... Különös madárvilággal, a sópárolókban flamingókkal - és hát ez külön hat rám, aki szépíróként egész életemben a flamingók iszonyú szépségén keresztül tapogattam az angyalok - ahogy Rilke mondja -, az iszony kezdete felé... Noteszomban még találhatók jegyzetek e nemesi világról, olvassunk még belőlük: Balkáni hegyek, akárha Csontváry még tovább bolyongott volna arrafelé. Néha szűrt lila közt, akárha kis kék víz, jóllehet teljesen elvont képek... Istenem, van egy határozott táj, a pauszon átmutat a vörös háttér, nem tudjuk hol, de jó hogy van, s ha István mondja, hogy van, akkor van: fönn két kakas, gyönyörű, halványzöld farktollakkal, tarajjal, de mellette egy másik, amely mintha a ködfalon tükröződne csupán, elől egy kék ló talán, avagy valamilyen mitologikus állat, nekem ez az a szardíniái kert, Isola de San Pietro, mert nem voltam ott, de István élt ott, festett ott, meséli, a gyáros felesége pőrén sétált, tette a dolgát a kertben, akárha Gauguin képein, líraian elfolyó, de apróbb, ritmikus tömbökben tagolt, elvonatkoztatott is, egy teljes elvonatkoztatott festészet, a fehér képekkel határosán, de hát őbenne erősen él a balkáni és délolasz világ, a fák tán még emlékeznek Csontváryra, egyszer Castellammaréban jártam, és egy öreg narancsfa valóban emlékezett Csontváryra, majd a kép előterében egy violán áttetsző - inkább orosz, mint afgán agár, amely futtában átharapja az antilop inát - igen, talán erről az antilopról van szó, ennek az antilopnak a bőrébe szeretném köttetni Istvánnal azt a bizonyos könyvet úgy, hogy át se kelljen harapni az antilop inát, 13
