Kántor József: Kántor József - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 31. (Baja, 2009)

Ott bújik meg lábunk alatt a szépség !

A kortárs magyar képzőművészet jellegzetes búvópatak jelenség Baján a már szinte végletesen egypólusú magyarországi művészeti vérkeringéstől távol. Mert a tehetséges, perifériára szorult kortárs művészet minden erő-ellenerő vagy erőtlenség dacára búvópatakként újra és újra feltűnik Baja város hétköznapjaiban.

Kántor József is egy ilyen jellegzetes búvópatak jelenség a kortárs magyar képzőművészetben. A lábunk alatt, a mélybe bújik, ha nem tekintünk a méltó pillanatban rá, ha magára hagyjuk közönyünkkel. Pedig tudjuk, hogy a miénk. S amit kimond, művészetében megfogalmaz: a mi igazságunk is. Helyettünk, értünk is beszél. Épp csak nem mindig velünk együtt, csak nem mindig nekünk. Mert mi természetesen az idegenben keressük a fényt, a pislákolót, s a mellettünk vakítóan fénylőt nem vesszük észre. Pedig Kántor József a kortárs magyar képzőművészet egyik legsajátosabb arcú, rendkívül sokrétű, markáns egyénisége. Szikár világú képfaragó, aki át- meg átrándul a textil, a fotó és az elektrografika világába.

Már pályája kezdetén kiviláglott: Kántor szépségideálja sajátos. Soha nem érdekelte a tetszetős, a „piacos”, de az oldottan látványos sem. Inkább „lefokoz”: mindig is kerülte a felhangosításokat, a deklamálásokat. És kerülte a tűző napfény sziporkázó színeit is. Inkább egymáshoz hangolja, egymáshoz közelíti, jelekké (akárcsak egyetlen nyíllá) redukálja a képpé épített motívumokat, gondolatokat, tárgyakat, jelenségeket.

Vizuális képzelőereje, kompozíciós biztonsága páratlan, alkotó szelleme rendkívül sokrétű: naponta képes újra és újra feltöltődni. Ha egy témában „kifárad”, megoldotta a maga elé tűzött feladatot, új ösvényt tör, új utat szélesít. Megállás nélkül, nyughatatlanul.

Művészi ereje érzelmi gazdagsággal, elmélyülő-megfogalmazó-létrehozó képességgel párosul. Érzékenyen jelenít meg, bont ki rejtelmeket, sejtelmeket, megérzéseket. Elmélyülten fogalmaz: érzi és használja a színek erejét, a színekkel való kifejezés mélységeit, lehetőségeit. Szinte játszva teremti a formát: az emblematikus, négyzetrácsba illeszthető nyilakat, melyek állandóságukban is mindig új, mindig más, sajátos, öntörvényű képi világot teremtenek.

Virtuóz módon kezeli anyagát, eszközeit: az ecsetet, a szitát, a papírt, a textilszálat, a fényképezőgépet. És virtuóz módon avatkozik be ezerféle módon a kompozícióba: montíroz, ráfest, elhalványít, felfokoz, izzít, lefojt. Így teremt a művekben sugárzást, esztétikai áradást: ha kell felfokozottságot, ha kell visszaszorítottságot, áhítatot, de mindig gondolati-esztétikai-lelki mélységgel, mindig a ma nyelvén, a kor színvonalán.

Kántor József visszatekintő kiállításán, a búvópatak tükrében távoli emberek, közeli sorsok, ismerős helyek jelennek meg. Öröm és bánat. Isten és ember. Gyökerek, hajtások, termések. Székely falvak, erdélyi hegyek, örvénylő vizek. Nem valami hagyományos szépség, hanem inkább a szikárság, a túlélés megtestesítői. Az emlékezet hordalékai: csipkeháló, csillagfény, koromgyári csipkefüggöny, homokóra, rozsdatemető, egy vörös felhő árnyéka, egy európai falu, a 301-es parcella... Az emlékezet hordalékai dacolnak az idővel. Ahogyan Kántor alkotásai dacolnak a forma szabadságával, a komponálás változékonyságának lehetőségével. A szigorú, mértani alakzatok, a tökéletes rend a bezártság, biztonság érzetét kelti, de a nyugalom csendjét is. A fegyelmezettségét. A keménységét. A bizonyosságét.

Ahogy ''araszol" az ember a jelképek erdejében, a műalkotások között, lassan, de egyre határozottabban az az érzése támad, hogy nem képek előtt lépdel, hanem fények és árnyékok, ütközések és találkozások, örvények és hullámok, hegygerincek és hasadékok, falvak és városok között bolyong.

Az absztrakciónak e sajátos változata olyan eszköz lett Kántor kezében, mint az egyperces novellák Örkény, vagy a haiku-versek Weöres Sándor költészetében. S lehet-e izgalmasabb valami, mint egy saját magunk által létrehozott jelbe sűríteni, egy saját magunk által életre hívott jellel átkomponálni az egész világot? Megőrizve átformálni. Mert minden Kántor-műben újraszőve, minden Kántor-műben megőrizve ott remeg maga az élet visszafojtva. Ahogy a varázslatos magyar dallam Bartók Béla műveibe zárva várja újabb és újabb felfedezőit.

Kovács Zita művészettörténész