Kollárné Éber Orsika (szerk.): Egy város - egy évszázad. Tisztelgés ifj. Éber Sándor születésének 100. évfordulójára - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 30. (Baja, 2009)

gyár népi kultúrkincs sajátos, stiláris jegyeit, a bácskai polgárság humanista gondolkodását és a teremtett világ egyszerű szépségét a reneszánsz művészettől tanult bölcs arányban, alkotó módon megőrizni. Képessége birtokában, látásmódjának eredetiségével, ösztönös formabiztonságával volt lehetősége arra, hogy alkotóéveinek delén, az 1950-es évek után is távolságot tartson a szocialista-realista, naturalista képzőművészeti boldogtalankodástól. Tudta, hogy nem szakadhat el gyökereitől, hogy értelmileg és érzelmileg is távol állnak tőle a 20. század második felének irányzatai, éppúgy, mint a finomkodó naturalizmus.

Önmaga megőrzésének lehetőségét a pasztell műfaja nyújtotta - intimitása meghitt, közvetlen, sokat sejtető, kortalan hangot tesz lehetővé, gyorsasága a pillanatképek változékonyságát tudja követni, s a színek szabadsága a drámai szuggesztió erejét szolgálja.

Pasztellképeinek különleges, dialogizáló hangja a közelben, a festőállvány mögött a természetben, a természettel élő embert rejtegeti: halászok, barátok, tanítványok láthatatlan szereplői alkotásainak.

Élete során mindinkább két, szinte rabságban tartó téma nyűgözi le: az ártéri, a dunai táj látványa, a bácskai szülőváros, s a benne élő ember karakterének megragadása. Mindkettő álma megtestesítőjévé vált.

Olaj- és pasztellképeinek témáit szűkebb hazája, a Duna világa, az ártéri erdők, morotvák és az öreg halászok életéből merítette. Az alkotásokban megjelenő holtágak, a Cserta-Duna, a zátonyok, az öreg fák, halászbárkák, a csendes víztükör az örök természet mozdulatlan szépségét sugározzák. Egy kiállítási katalógusában 1969-ben így ír: „Az ősi vízimalmokat már csak képeim idézik. A Vöröshíd ívét ledöntötte a jeges ár. Faragott, büszke nyakú halászbárkák sorából csak egyet ringat már a Sugovica. Sietnem kell, szabályozzák a Dunát.”

A nyugalmat árasztó hatalmas folyam, az ártéri füzek vöröslő ragyogása élete végéig ihletet adó téma maradt. Ám sohasem puszta „lefestésre”, a látványt követő hűségre, hanem valódi jellemzésre törekedett. Színjátékai elénk varázsolják a természet rejtett arcát, a Duna mélyen átélt világát. „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa” - tanítja Arany János. így, a valóság égi másaként festette Éber Sándor a víztükör ragyogását, az ártéri füzes öblök békéjét, az akácfák vakító fehér ruháját, a szülőváros kedves utcáinak csendjét, a Sugovicán ringó bárkák ritmusát.

Évtizedekig ült csónakjával a Duna holtágaiban pasztellkrétáit szorongatva, miközben elmerült az őt körülölelő világ szemlélésében. Átélte és boldogan követte alkotásain a folyam és a part vonalainak hatalmas lendületét, szecessziós íveket rajzolt a zátonyok folyton változó testét követve.

5