Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)

Pogány Ö. Gábor: Nagy István példája

lelőssége között. Művelődés-történetünk tele van hasonló jelenségekkel, gondoljunk bölcseletünk és irodalmunk kezdeteire, Apáczai- Csere Jánosra, az erdélyi prózaírókra: csupa európai utas, de magyar sors; egy-egy Giordano Bruno-, Descartes-, Elsevir-, Kanttanítvány, itthon megrendszabályozott iskolamester, bebörtönzött politikus, megkövezett prédikátor. Hol maradt a gondolkodás kicizellált módszere a két pogány közt egy hazáért pusztuló tudósok és szerzők sürgős és égető napi kötelességei mellett? Valahogy így kezdte Nagy István is Csíkmindszenten a pályáját s a Sixtus kápolna emlékével, Cézanne utasításaival a fölmunkások, uradalmi cselédek, reszketősök közé ment „képzőművészeti szociográfia” elkészítésére.

Eredményei szerények, de egyedülállóak, semmi hivalkodó vagy feltűnő nincs bennük, mindössze tolmácsolni segítenek a mindennapi környezetet, az általános helyzetet. Nincs egyetlen lapja vagy vászna, amin stiláris erőfeszítéseket lehetne megfigyelni, küzdelmet a kolorit reformjáért, vagy igyekezetét az alaki meglepetésekért. Nem verítékezett a finom részletekért, nem hajszolta a modernség kellékeit, nem óhajtotta riogatni a tárlatlátogatókat. Lyka Károly szerint erényei inkább nemlegesen fogalmazhatók meg. „Ez az ember nem utánoz senkit, sem technikában, sem előadásban, sem a dolgok meglátásában, sem abban, hogy mit érdemes megfesteni, mit nem; sem a képszerűség elgondolásában, sem a művészetről való koncepció tekintetében. Ezek fontos negatívumok, de értékessé csak vérbeli tehetség kezén válnak, mert ezek révén képes egyéniségét hiány nélkül adni.” Végső fokon mégis csak a teremtő és építő szándék nevelte művészetét, még akkor is, ha a konkrét cselekedetekhez sok felesleges felépítményt, sznob szokást kellett lebontania. Hogy az ő iránya más volt, mint a legtöbb festőé, az szemléleti kiegyensúlyozottságából, jóindulatú emberségéből következik. Zavarbahozhatatlan józanság, bonyodalommentes tárgyilagosság töltötte ki élettörténetét, minden izgalom és sietség nélkül rótta egymás után az éveket és a kilométereket. Bejárta az egész országot, végigfestette a községeket és szántókat, pitvarokat és kocsmákat, várótermeket, és fészereket, szakadatlan termékenységben, minden jelenség után érdeklődve. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy valamiféle egykedvű gépiesség, szenvetlen szemellenzőség vezette volna, mert kibillenthetetlen következetessége csupán alkati feltétellé vált témakörének mozdíthatatlansága mellett. A parasztokhoz, palánkos utcasarokhoz, lépcsős faházakhoz, kerek koponyákhoz jól illett ez a szomorkás szűksza-9