Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)

Pogány Ö. Gábor: Nagy István példája

a szegényekről, libapásztorokról és öregekről durva csinálmánynak hatott, mely rémképekkel igyekszik megzavarni a módosak nyugalmát. Nem hízeleg, nem bókol, elhagyja a díszeket és megelégszik a tényekkel, nem tagadja le milliók nyomorúságát, hanem kétségtelenné teszi a társadalmi aránytalanságokat. Anélkül, hogy szólamokat hangoztatna, elégedetlenséget fejez ki, miközben tanulmányfejeket készít, vázlatot rögtönöz, tájmotívumokat rendezget, zselléreket felvételez. Bebizonyosodott, hogy a művész minden spekulációnál több önállóságot nyer élményeiből, a tájak és emberek, tárgyak és történések vizsgálatából.

Nagy István megelőzve a népi irodalom elindulását, megfogalmazta szegény parasztságunk bajait, félreérthetetlenné tette a falusiak nehézségeit. Mindehhez elhitető stílust használt, ami teljes mértékben hitelesnek mondható. Semmi nagyzolás vagy virtuozitás nincs megoldásaiban, mert a cifra külsőségek meghazudtolnák mondanivalóit. Világosan tudta, hogy a kubikusokról és a részesaratókról, legelőkről és temetőkről csak helyes mérséklettel festhet képet, ha célja az igazság felderítése s nem az öncélú szépelgés szolgálata. Így fejlődött formanyelve helyi jellegűvé, nem annyira regionálissá, mint inkább osztályharcossá, a szónak az esztétikai realizmust jelentő értelmében. Hiszen az általános európai formanyelvet ő is leutánozhatta volna, egy-egy dunatáji ügynökség mindig sikerrel kecsegtette mestereinket valamelyik nyugati szabadalom importálása közben. Nagy István ösztönös biztonsággal az önállóságot vállalta a rengeteg kísértés közepette, a színhasználatnak, alakításnak, témaválasztásnak olyan csoportosítását, mely a hazai földhöz kapcsolódik, s amely nemzetinek nevezhető jelentésénél és élményénél fogva. Hosszú időket töltött külföldön, Franciaországban és Itáliában, de semmilyen kimutatható hatás nem látható alkotásain, ami a külföldi nagyokra utalna. Persze, ha túlontúl iskolásán mérlegelnénk pikturális törekvéseit, a kuboid posztimpresszionista átlaghoz kellene csatolnunk oeuvre-jét, de ellenérvet épp annyit fel lehetne erre sorakoztatni, mint indokot. Viszont — s ez talán tevékenységének legnagyobb értéke — annak ellenére, hogy teljesen távol tartotta magát a földrész divatos művészeti áramlataitól, korszerű és egyetemes igényű remekeket hozott létre. Szemét hozzászoktatta a legjobb minőséghez, úgy, hogy volt mértéke önmaga számára is, behatolt a műtörténelem problematikájába, de a legkisebb utánzás nélkül is követni tudta mesterségbeli kutatásainak tanulságait. S ez mindig a magatartás kérdésében vetődött fel, a szakmai tudás biztonsága és a művész fe8