Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)
Aszalós Endre: Nagy István bajai időszaka
ded szemlélete elsősorban tudatos, Nagy Istváné ösztönös. A svájci mester a legtöbb esetben mímeli az egyszerűséget, s valójában spekulatív mérlegelés eredménye az infantilis attitűd; Nagy István szemléletmódja keresetlenül válik gyermekien egyszerűvé, csodálkozóvá és romlatlanná. Klee mindig rafináltan artisztikus, Nagy István sokszor nyers és suta: a gyermeki ügyetlenséget is megengedi magának, ha ezt a kifejezéshez indokoltnak érzi. Talán ez a magyarázata, hogy műveit 1934-ben kiállítják a magyar őstehetségek kiállításán. A tévedés az életmű ismeretében nyilvánvaló, s művészetének legteljesebb félreértését eredményezi. Egyszerűsége mögött tanulatlanság'ot sejtenek, a naiv művészettel kétségtelen rokonságát felszínesen vizsgálják: nem veszik észre, hogy a Mester lényeglátó egyszerűsége ábrázolástechnikailag kifogástalan, elhagyásai mindig a lényegtelen elemekre vonatkoznak. A naív festőknél nem mondhatjuk el ugyanezt, s a meglévő hasonlóság nem a mesterségbeli kivitelezésben, hanem a magatartásban rejlik. Nagy István ekkor és ezeknél a képeknél érkezik el ahhoz a korlátlan lehetőséghez, hogy szinte kedvtelésből, a maga számára festhet. Nem fékezi szárnyaló képzeletét a tanultság béklyója, nem kell kanonizált törvényeket figyelembe vennie. Ezen az úton a kortárs közvélemény megértése már nem követhette, s a szűk értelemben vett szakma is hanyatlásról, kiégésről, rajztudásának elvesztéséről beszélt 1935-ös budapesti kiállítása kapcsán. Hogy ez az értékelés mennyire nem volt helytálló, arra ékes bizonyíték az ebben az évben Dr. Aszalós Imréről festett feketepasztell portréja, ami nemcsak ereje teljében láttatja a Mestert, hanem bravúros előadásmódjával, technikai tökélyével eleven cáfolata a kortárs kritikának. Az utolsó remekművek közé tartozik a Mély út Porván. Szinte infernális mélységekbe, vigasztalanságba, kilátástalanságba vezet. . . Tragikus hangvétele megrázó, expresszív ereje a végsőkig fokozott. 1936-ban elnyeri a Szinyei Társaság Beckói-díját, élete azonban szomorú fordulatot vesz: az utolsó hónapok felé agyvérzést kap. Nem is épül fel teljesen, de nagy akaraterővel még elkészíti utolsó önarcképét. Egyensúlya fenntartása érdekében meg kellett támasztania fejét, ezzel a kompozícióba kissé zavaró motívum kerül. Kárpótol a hibáért az arc mintázásának gazdagsága, a féltónusokba rejtett színek vibráló érzékenysége, önmaga látása pszichikai mélységének „második erdélyi korszaki” színvonala. A következő év elején újabb agyvérzéssel kórházba kerül, s 4* 51
