Koszta István - Kőhegyi Mihály: Kivonatok a bajai ferences zárda háztörténetéből 1694-1840 - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 19. (Baja, 1972)
emberek seregétől háborgatva, fájdalmára orvosságot keresve, bármikor Bajára jött, itt mindig vendégszerető polgárokat talált és a bánatától megszabadulva, rövidesen vidám arccal járhatott. Ebben az időben azonban csak az nevezze magát boldognak, aki Baja szerencsétlenségétől távol lehet és aki nem volt kénytelen szemtanúja lenni a rettenetes pusztulásnak. Azok a harangok, amelyek kellemes harmóniájukkal oly sokszor örömöt hirdettek a bajai polgároknak, midőn az istenfélő népet hívogatták, azok a harangok most rettenetes és lélekrendítő módon a porba hullva, elnémultak. Ez a nagy és gyászos szerencsétlenség, amely az emberek emlékezetéből talán soha ki nem törölhető, május elsején volt, akkor midőn egy szörnyen erős és vad szél meggátolta az embereket abban, hogy a bevett szokáshoz híven felüdülés céljából a város szórakozó helyeire kiránduljanak. A szélvihar korántsem elégedett meg azzal a kárral, amit a házak tetőzetén okozott, hanem a szomszédos István megye községben (ahol végül is a tűzvésznek csak 9 ház esetit áldozatul) egy molnár feleségé vigyázatlanul már harmadszor szórt ki hamut, ami alatt parázs lappangott. Ez okozta a végzetes tüzet! Ez az asszony, aki most börtönben van, szemtanúkkal szemben is, azt állítja, hogy azon a napon egyáltalán nem volt tűz a házában, de otthona közelében több cigány gyermek tanyázott pipázva. A pokoli esemény leírása közben megakad a toll, eláll a szó, a nyelv megnémul. A toronyórák fél kettőkor ütötték az utolsó kellemes jelzéseket, melyek az emberek füléhez értek. Nem sokkal azután, ugyancsak a harangok, saját maguk és a polgárok pusztulását kongatták szomorúan. Minden irányból tódult a nép. Öriási lárma keletkezett. Sok alsóvárosi, aki a veszedelemhez közelebb volt, látva a fenyegető pusztulás kikerülhetetlen közeledtét, személyes vagyonkája megmentésére igyekezett. De íme, a tűz keletkezése óta alig múlhatott el egy negyedóra, a heves szél mindenfelé széthordta a lángokat és már az egész szomszédság tűzben állt. Negyed háromkor a Szent Rókus kápolna kezdett füstölögni és perceken belül már a Kálvária tetején is megrészegült vulkánikus kéjjel táncoltak a lángok. Innen, a belső utcák felé fordulva, a tűz a Homokvárosba is behatolt és megáradt folyamként borított el mindent a perzselő láng. A városnak már csak a közepecskéje van épségben, de meddig ? Ez is csak a közös sorsra vár. Azt kérdezhetné valaki: hát nem alkalmaztak valamilyen eszközt a tűz eloltására, vagy legalább nem állítottak valami akadályt a tűz terjedése elé? Teljességgel semmit sem! Szerencsésnek tartotta volna magát az, aki valamilyen biztos helyre menekülve, onnan nézhette volna könnyes szemekkel a gyászos 44
