Tóth Kálmán: Puszták rózsája, népszínmű - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 15. (Baja, 1968)
VÂNDORLAKY (magába) A lány szerelmes ! (fenszóvál) Gyermekem ! édes elveszettnek hitt Rózám ! nincs e hang atyai szavamba — mely elhitetné veled — hogy atyád — szerető atyád vagyok ! ? nincs e kebledbe vágy ? egy sóvár vágy ? melly azon kebelre sóhajtana, mellyhez 17 év előtt a válás fájó könnyeivel szorítálak ! ! ! ? hidegséged vérzi szivemet, jer atyai kebelemre. RÓZSI (habozás után magát atyja kebelére veti) Édesatyám ! édes ismeretlen atyám ! igen — igen ! én érzem, hogy csak más vagyok atyám karjai között (Mákoshoz) valamint azt is érzem, hogy kend nem szeretett úgy, mint többi gyermekét ! (Rózsi és Vándorlaky egymásra borulva szótalanul ölelik egymást — a többi jelenlevő örömének kifejezését adja — midőn Nótás Jancsi a fa alá megérkezik — egy darabig bámulja az ölelkezőket — azután a szerelemféltés hangjával szól:) Kilencedik Jelenés NOTÁS JANCSI Rúzsám ! hát így csaltál meg engem ? mikor ölelni jöttelek más úrral talállak ölelkezvej ! Isten veled csalfa leány ! élj boldogul ! ha bár szerető szegény szivemet körösztül ütötted — én megbocsájtok — de te léssz oka csúfos halálomnak. — Rúzsám ! — Isten veled ! (Jancsit senki se veszi észre — s míg amazok néma ölelkezésbe állanak — s egymásnak üdvkívánatokat tesznek — JANCSI (dalolja:) Jegenyefa tetejében Egy holló ül feketében A ruhája engem illet Mert a Rúzsám már mást szeret Az én kedves rózsabimbom galambom. 56
