Tóth Kálmán: Puszták rózsája, népszínmű - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 15. (Baja, 1968)
ki, a későbbieknél sokkal megfoghatóbban, egy konkrét élmény elemei. Jóllehet az említett versek egyáltalán nem mentesek az epigonság jegyeitől s a belőlük unosan áradó fájdalom egy része valóban a szenvelgés javára írható, a versekben, figyelmesen olvasva azokat, eléggé világosan körvonalazódik egy olyan élmény, amely alapjául szolgálhatott a „Puszták rózsájáéban megfogalmazott gondolatnak. Elhunytanak minden reményeim, Mint láng, amelynek tápláléka nincs! Midőn fellelni véltem mennyemet, Kezemből elveszett a menny-kilincs. — olvasható a „Születésem napján” című 1850 márciusában keletkezett versben,38 s ugyanott, a következő versszakban: Arcom rózsái eltűntének, Elhervasztá az égő szerelem... És feltűnt pongyola vonásaival A szenvedés halovány képemen. E sorok, bár kissé burkolt formában, így önmagukban is árulkodnak egy beteljesülést nem talált érzés fájdalmáról. De vallomásukat, ha csak önmagában állna az, könnyen lehetne szenvelgésnek tartani. A sorokkal azonban számos más ekkortájt keletkezett vers vallomása cseng össze. Közöttük a költőt foglalkoztató érzést a legegyértelműbben a minden bizonnyal még 1849-ben íródott „Életem” című vers39 nevezi meg: ...Kínja nem viszonzott szerelmemnek, Te édes gyötrője életemnek!... A kiemelt két sor Tóth Kálmán szerelmi csalódásának első nyilt megvallása, amely aztán konkrét vagy kevésbé konkrét formában a fent idézetteken kívül jónéhány versben tér majd vissza. Jellemző példaként ezek közül hadd álljon itt csak a „Szívvirágok” című ciklus40 V. darabja, amely nemcsak a költő szerelmének reménytelenségéről beszél, de érzései mélységét is érezteti: Te teremtettél oh dicső hölgy engem, Arcod nem látva — még nem éltem én... Te teremtéd lelkem új világát, Életem látásod óta érezém... Mostan érzem: hogy mily kín az élet! Kivált annak, aki nem remélhet. Az említett időszak szóbanforgó versei azonban nem csupán 16
