Farkas Henrik et al.: Vezető a Bajai Türr István Múzeum állandó kiállításához - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 8-9. (Baja, 1963)

a munkásság tevékenysége a proletárhatalom győzelméért. Ez indította a megszállókat arra, hogy túszokat szedjenek a lakosság köréből (névsorukat a kiállításon látható plakát közli). A város legjobb fiai átszöknek a demarkációs vonalon és beállnak a magyar Vörös Hadseregbe.

A Tanácsköztársaság bukása után a pécsi munkásság önálló köztársaságot akart létesíteni, melyhez a bajai munkásság is csatlakozott (Baranyai-bajai háromszög). A kísérlet azonban az imperialista nagyhatalmak beleegyezése híján megbukott. 1921. aug. 20-án bevonultak a városba Horthy csapatai. A munkásság helyi vezetői emigrációba kényszerültek.

1932-ben a házak falán sarló-kalapácsos jelvény jelent meg, alatta a VAGYUNK felirattal, figyelmeztetve a város urait, hogy az illegális tevékenység tovább folytatódik. 1936-ban a cipész, festő és mázoló, műszövő mesterek mellett a posztógyári munkások is sztrájkolnak. A mozgalmakat csak úgy sikerült megszüntetni, hogy a munkások bérét felemelték. Tudunk azonban arról is, hogy 16 szövőmunkást végleg elbocsátottak.

A második világháború mérhetetlen kárt okozott a dolgozó népnek. A népellenes Horthy-rendszer, majd a német megszállás alól a Szovjet Hadsereg 1944. október 23-án szabadította fel Baját, és ezzel új utat nyitott a dolgozók életében és lehetőséget adott arra, hogy a felszabadult nép a szocializmus útjára lépjen.

Míg a nincstelen agrárproletár betevő falatját és dísztelen ruházatát is alig tudta megszerezni munkája béréből, a földbirtokos parasztság viszonylagos jólétben élt a századforduló táján és pompás, drága ruhákat viselt. Különösen az asszonyok ünnepi viselete volt színes és dúsan ékesített, de az ünnepi alkalmakra tartogatott „tiszta szoba” festett bútorzata, szőttes kendői és mázas cserepei is tele voltak „virággal”, dísszel. A kisbirtokos paraszt is drága árat fizetett ezért a jómódért. Hogy birtoka el ne aprózódjék, egyetlen gyermeket nevelt csupán, míg a nincstelenek nem korlátozták a gyermekáldást, öreg korukra segítséget remélve a fiataloktól. Ha az „egyke” történetesen meghalt, oda volt a család szemeié