Zalotay Elemér: Baja népe az őskortól a középkorig - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 3-4. (Baja, 1957)

9. A kelták földművei

kiindulva, a domborulat adottságaira figyelünk. A táj és az ember viszonya feltétlenül nyújt támaszpontot, amely az őskorinépek életére, azok történelmi kényszerhelyzetére rávilágít, s így — ha pillanatnyilag csupán elméletileg is — helyes magyarázatot alkothassunk. Ez az országrész két önálló vízgyűjtő területre oszlik. Az északi, nevezzük bajainak, nem hatol le egyenesem délnek, hanem udvariasan kitér a telecskai hátság tövében nyugatnak és keletnek. A Kígyósok a Dunának, a Kőrös-Sebes-ér pedig a Tiszának viszi a Duna—Tiszaköz derekának belvizeit. E két ág között újabb folyócskák keletkeznek és újabb vízválasztó gerinc képződik. Ennek a gerincnek később történelmi szerepe van. Tőle délre egészen más tájegységek mutatkoznak, mint a bajai térben és másnemű életkamrák kialakulását eredményezi.

»•Dácia nyugati határára nézve — mondja Dudás Gyula — az ókori írók nem nyújtanak biztos adatokat, legtöbb súlyt Ptolemeus nézete érdemel, ki a határvonalul a Tibiscus folyót jelöli meg.« » ... Legújabban Torma tette a limes Dacicust beható tanulmány tárgyává — 1 oly tat ja — és ő azon eredményre jutott, hogy Dácia északnyugati határát Nagyváradig a Kőrös, innen dél felé a biharmegyei ún. csörszárka képezte, mely lefelé a Marosig húzódik, a folyón túl pedig a temesmegyei ismert sáncvonallal van összeköttetésben. A tudós régész azt véli, hogy a nyugati határvonal ezzel nem volt teljesen véglegezve, mert a temesmegyei hármas határvonal is befejezetlenül maradt.« »... Az eddigi vizsgálatok tehát azt derítették ki, hogy Dácia nyugati határvonalát az alsó Tisza állandóan és különösen nem képezte . . .«

A kérdés azóta sem jutott sokkal messzebbre. A régészet kimutat ugyan Szentes és Békéscsaba—Fényesen dák kerámiát, ezek a leletek azonban annyira keverten jelentkeznek, hogy nem nyújtanak kellő alapot a tiszta dák népiség feltételezésére. Mégis ez az eredmény Torma Károly felfogását igazolja, aki a határt a baja—nagyváradi csörszárkában látja. Ha ez így egymagában csak bizonyos időpontra és inkább a szembenálló fél országhatárára vonatkozik is, alkalmas arra, hogy belőle kiindulva, egy olyan történelmi folyamatot képzeljünk el, mely a legnagyobb valószínűség szerint végbe mehetett, s a jövő leletei igazolni fognak. Az a körülmény, hogy a csabafényesi és szentesi leletek a dák kerámiát keverten adják, beszédes bizonyítéka annak, hogy a dákok az alföldi részeket csak meghódították, népük zömével azonban nem szállották meg. Az elfoglalt területeken az őslakosság a helyén maradt, tovább élt, s alkalmazkodott a változott helyzethez.

Ez a hódítás azonban csak akkor következett be, amikor

45-