Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig 2. - Thorma János Múzeum könyvei 41. (Kiskunhalas, 2016)
I/1. Thorma János
közeibe senkit sem eresztettek. Már reményünket is vesztettük, midőn valaki figyelmeztetett a Zsigmondházán lakó Herold Alajos - akkor már 72 éves - molnár mesterre, aki jelen volt a kivégzésnél. Január hó 18-án dr. Csák Alajos és Buja Sándor urak társaságában, havazó időben, sötét este kopogtattunk be házába. Ő maga nem volt odahaza, de a felesége - egy szál gyertyával kezében - bevezetett egy tágas, alacsony szobába. Midőn megtudta, hogy mi járatban vagyunk, minden kérdezés nélkül kezdte mesélni az általa soha nem látott, de gyakran hallott eseményt. Körülbelül egy negyed óráig vártunk, amikor végre megérkezett a gazda. Dr. Csák Alajos főtisztelendő úr figyelmeztette, hogy csak azt mondja, amit látott, mert jegyzőkönyvet veszünk fel, nehogy valamikor valaki kétségbe vonja az adatok hitelességét. Becsület szavára fogadta, hogy mindent a legjobb tudása szerint fog elmondani. Legelőször is egy darab papírost kért. A vázlatkönyvemből kiszakítottam a kívánt lapot. Erre rajzolta le a vesztőhely térképét, (mai napig megőriztem) hogyan áll őelőtte az egész jelenet. A kivégzést Zsigmondháza felől nézte, és egyúttal elmondta mindazokat a részleteket, amelyek a képemen szigorúan az ő előadása után vannak feltüntetve, amit éppen ezért itt fölöslegesnek tartok elmondani. Nagyon nehéz volna nekem pontosan visszaemlékeznem a tizenegy év előtti kutatásaimra, ha véletlenül meg nem volnának jegyzeteim. Egy primitív felfogású ember képtelen egy képet más helyzetből elképzelni, mint ahogy látta, ha csakugyan azon szempontból nem festik meg, nem is ismer reá, mert lássuk hogyan áll őelőtte az egész jelenet. Ő Zsigmondháza felöl nézi a katonai négyszög sarkától nem messze. Ezeknek a vállai közt nézve legközelebb állnak hozzá a papok háttal, ezeken túl Damjanich szekere, rajta Damjanich háttal ül, a szekéren túl félig oldalt, de inkább háttal állnak a vértanúk is, csak a bitófán levő alakokat látja szemben. A képet, ha nem úgy fested meg, akkor jaj neked, szegény piktor, egy pillanat alatt tisztában van azzal, hogy a kép nem hasonlít arra a jelenetre, amit ő látott. Természetesen így az ízlésünk nem találkozik, mert ha az ő szempontjából készen tenné elém a képet, még akkor sem kellene. Pedig ha egy pár percig érdemesnek tartja belemélyedni, reá ismert volna abban a képben az igazira. Különben ez sem bizonyos. Egy festő tudja azt leginkább, hogy ahány ember, annyiféleképpen lát egy és ugyan azon dolgot. Hogy ne magyarázzam hosszasan, egyik csúfnak lát mindent, a másik szépnek. A fényképezett történelmi képek nem hatnak reám. Többre becsülöm „Bréda átadását” mint „Citadella átadását”. Pedig az első kevésbé valószínű, még a második teljesen bizonyos, hogy úgy történt, mert le van fényképezve. Jogom van, hogy elhagyjak olyasmit, amit fölöslegesnek tartok, sőt, a kép hatására esetleg károsnak. Itt meg kell állanom, hogy megmagyarázzam ennek a legegyszerűbb okát. Az igaz, hogy itt a dráma maga magát kifejezi. Szükségesnek /vélem/, hogy a pap feltartsa a keresztet. Ha ez hiba, lehet történelmi hiba, de mégis így kell annak lenni, ha százszor csinálnám, akkor is így csinálnám. Hát, ami azt illeti, találkoztam - az igaz, nem a Tizenhárommal, de a Tizennegyedik vártanúval, akinek az élete talán nagyobb vértanúság volt, mint a többieké. És az a Tizennegyedik - büszkén mondom el - érdemesnek tartott engem arra, hogy felkeressen csak azért, hogy kezet szorítson velem. Ő is ismerte a tábornokait, és nem találta szégyenletesnek az állapotukat. Az Ember Ember. Akasztófa előtt, vagy ellenséggel szemben pózolássá válna a tűz és bátorság, gyávaság lenne a meghatottság. 16
