Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Történelem - Szakál Aurél: Szégyenkő Kiskunhalason
238 Szakái Aurél amely 1563 óta a református egyház fegyelmezési gyakorlatában szerepelt. Az eklézsiakövetés büntetés kiegészítő eszköze volt az a kő, szégyenkő, amelyre az elítélt személy felállt." A 18. században a fegyelmezésül kirekesztett személynek - a magyar református egyház általános gyakorlata szerint — három vasárnap, azaz három hétig kellett a gyülekezeten kívül lennie. A bűnösnek az istentisztelet idején a szószék előtt erre a célra készített szégyenkövön kellett állnia a gyülekezetnek hátat fordítva, fehér vagy fekete lepellel letakarva.6 Az egyházi bíráskodásról a 17. század vége és a 18. század első fele időszakáról írhatta Tormássi János püspök, a kiskunhalasi református egyház 1800-as évek eleji krónikása, hogy a „prédikátornak csak az hagyódott kötelességül, hogy a papi szolgálaton kívül a nős paráznákat békéltesse és tőlük reversalist vegyen; a többi a városházánál végződött.”7 A kiskunhalasi reformátusok 18. századi penitenciáiról, az ehhez kapcsolódó joggyakorlatról Melegh Attila nagyon érdekes fejlődési ívet ír le a brutálistól az enyhülés felé. Eszerint a paráznaságok és más egyéb vétkek közösségi megítélése három fázist mutat: 1. a század eleji bejegyzések a halálbüntetéstől, testi kínzástól mentették meg a megjelölt személyeket, vagy újbóli elkövetés esetén ezzel fenyegették meg őket; 2. a század közepére egyházi büntetéssé változtak szégyenkőre állítással; 3. a század végére puszta penitenciává, amelyet valószínűleg a nyilvánosság kizárása érdekében főleg a parókián kellett letölteni.8 A kiskunhalasi református anyakönyvbe 1690 és 1792 között 289 bejegyzés szerepel paráz- naságról (házasságtörés vagy házasságon kívüli szexuális kapcsolat) és az ezért járó penitenci- áról. Melegh Attila erről részletes táblázatot állított össze. Itt meg kell jegyezni, hogy az évek szerinti kimutatás a bejegyzések számát mutatja és számos esetben nem egyezik meg a vétkesek számával. Ennek több oka létezik: paráznaság több személlyel, egy bejegyzés két parázna, egy eset több bejegyzéssel.9 A paráznaságra változatos megfogalmazásokat olvashatunk az anyakönyv régi papírlapjain: „parázna, rút parázna, testi parázna, paráznaság, testi paráznaság, paráznaságnak bűne, paráznaságnak vétke, paráználkodván, paráznaságra eltökéllett szándék, fertelmes cselekedet.” A 289 paráznaságot megörökítő bejegyzésen kívül alig szerepel másfajta vétek: káromkodás egyszer (1765), tolvajság ötször (1773, 1778, 1781), „törvényszék előtt hamis esküvés” egyszer (1780).10 Vélhetően a penitenciát tartók nyilvános megszégyenítéséhez igénybe vették a szégyenkö- veta 17. és 18. században. Azonbana 18. század második felében elkezdődik a nagy nyilvánosság kizárása, a szégyenkő mellőzése. Erre négy példát lehet találni: 1765. október 17. „Itt a Házba penitenciát tartván.” 1771. június 21. „Török István Borbély és Orbán Judit testi paráz- naságáért penitentiát tartván a parókhiális személyek előtt felszabadhattak.” 1771. augusztus 1. „Consistorium előtt felszabadhatott.”111773. április 18. „Török Julianna Házassági élete előtt a Borbély legényekkel esett testi paráznaságáért a Tiszt. Consistorium előtt a Parokiális Háznál penitentiát tartván feloldoztatott.”12 A szégyenkő megemlítésére Szilády Áron kiskunhalasi lelkész és tudós 1906-ban idéz négy esetet, Nagy Szeder István helytörténész 1925-re még egyet tudott felkutatni. „Anno 1746. 23tia Januarii. Másodszori paráznaságban esett személly ifjú Seni Jánosné Csatári Judit absolváltatott, egyszeri fel-állásra, mivelhogy minden órában várandós volt a szülése.”13 „Anno 1753. la Ápr. Kardos Mihály és Baratsi Mihály nőtlen paráznák a kőről elbotsáttattak.”14
