Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)
9. A lovak felhasználása, haszonvételek, szerszámok
57. Szekerek a kiskunhalasi állatvásárban, 1937 körül felismerték. Angol, francia felvásárlók is érkeztek a vásárokra. Megjelenésük hírére az alkuszok (cenzárok) széjjelszaladtak a vásárban s a jó lovú gazdákat keresték. — Mi az ára István gazda ennek a sötét pej kancának? — kérdezte az alkusz.- 200 forint!- Ne annyit kérjön, hanem 500-atL. Itt vannak az angolok, mindjárt itt löszök velük; hanem ne sokat engedjön ám az ötszázbulL. Neköm is ád majd Kigyelmed 50 forintot! — Adok szívesen, ha jól elkelnek! — mondotta ilyenkor a gazda. Lóvezetőink a vásári alkudozásokba is gyakran beleszóltak, még pedig hol az eladó, hol a vevő javára. A lovak feldicséréséért ún. „biztatási pénzt”, a lóhibák elhallgatásáért pedig „hallgatási pénzt” kaptak. Egy lóvezető általában csak öt-hat lovat tudott vezetni, de előfordult, hogy tíz ló vezetését is vállalta. Ilyenkor az első öt lovat kunkötéssel egymás nyakához, a másik öt lovat pedig hurokra s a maguk kötőfékjével az elsők farka végéhez kötötte. A lóvezető elől, a bal szélső ló kötőfékje szárát fogta. Ha három ló került hátra, akkor azokat jobbról, a két szélső ló után kötötte. Az így összeállított ló csapatot egy ember vezette. Ha társai is voltak, azok többnyire kocsira ültek, s időnként felváltották a lóvezetőt. Díjazásukat a lovak számához és a távolsághoz igazították. Ritkán külföldi útjuk is akadt. A vásárra érkező külföldi és hazai lókereskedők, a helybeli és vidéki lóvásárlók idejében elkezdtek szemlélődni, s egyik-másikuk gyorsan végigjárta a lóvásárt, hogy tájékozódjon vajon talál-e magának való lovakat, és melyikért mennyit kérnek. A pénzesebbek a lóállomány legjavából iparkodtak vásárolni. A honvédség és a közös 65
