Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)
3. Régmúlt idők
ron elhagytak. Ilyenkor a hosszabb szárú gazakról tájékozódtak. Amennyire csak lehetett, a havat ellapátolták a pásztorok az állásban, s napközben meg-meg- zavarászták a ménest, mert másképp nyugtalankodott volna. Az ún. komisz (dugott vagy lopott) lovat megkötötték s az orrára tarisznyát húztak, hogy nyerítéssel jelt ne adhasson magáról. Tudta az állat is, hogy nem jó helyen van, s ha neszt hallott nyerített. Néhol a nyelvét kötötték be valami zsebkendőféle ruhadarabbal. A ménesek téli állását olyan helyen jelölték ki, ahol nem messzire álló tó, vagy vizenyős hely is volt. Nem vesződtek kútásással és annak felszerelésével. Ha befagyott a tó, a szélén megfelelő hosszúságban letördelték a jeget, hogy a ménes fölihasson. Nagy hóval elment a jószág egy dűlőföldnyire is a szokott itatóhelyre. Mivel homokos tájakon a gödörkutaknak is jó vizük volt, a pásztorok a maguk szükségletére s a főzéshez szükséges vizet az állás közelében ásott gödörkutakból szerezték be, de szorultságból megelégedtek a tó vizével is. A téli állások közelében a homokbuckás tájakon volt fa elegendő, mert a természet maga is fásított: hordta a szél a pelyhes fa magokat (nyár, fűz), s így a vizek, tavak közelében is növekedtek fák. Az ilyen fás tájakon, kivált téli időben, a farkasok — néha egész csorda farkas — könnyen megközelítette a ménest és gyakran rá is tört. Az 1760-as évek egyik telén — mint Kerekes Gergely halasi ménesszámadó panasziratában olvasható, a Duna menti Orj egekből kiszorult farkascsorda a szar- káspusztai ménest is megtámadta, s 70-nél is több lovat megölt, vagy megsebesített. A farkastámadás ellen pásztortüzekkel védekeztek a csikósok, mert a tűztől félt a farkas. Néha már napközben észrevették a csikósok vagy kutyáik, hogy farkas leselkedik a közeli erdőszéleken s várja az éj beálltát, hogy támadhasson. Ezért a pásztorok dorongfákat parazsaltattak a pásztortüzekben, s a „karóra bátya” kiáltás elhangzása után azokkal rohantak a farkasokra. Uyszerű védekezésük legtöbbször sikeres volt. Télvíz idején az állásban lévő lovak felé is meleget sugároztak a pásztortüzek, mert éjjel-nappal 8-10 nagyobb pásztortüzet is élesztgettek a csikósok. Nappal inkább csak parazsaltatták, éjjel lobogtatták. Még nyáron összegyűjtögették a közeli erdős részeken található korhadó vagy menykő ütötte fákat s azokat az állásokhoz fuvarozták. A csikósok a pásztortüzek mellett éberkedtek és melegedtek körben. Felelőssége tudatában a számadó egész éjjel ébren volt s vigyázta, hogy bojtárjai is éberkedjenek. Farkastámadáskor összebújt a ménes. A fiatal csikók középre törtek, míg a csődörök körben vágtattak a ménes körül. A szélről maradt lovak a körből kifelé álltak farral s rugdalóztak. Gózon nagyapám, a népköltő, pandúr korában 1861-ben látott egy nappali farkastámadást a szanki ménes ellen. így rímelt róla: A ménes is, midőn sok farkast vés% és^re, Középre törekszik, mind a gyengébb rés^e. A csődörök körben vágtatnak sebesen, Hogy a farkasfalka csikót ne ehessen. 12
