Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Kortársak, tanítványok Thorma Jánosról
Az egész lényében soha meg nem szűnő jóság tükröződött. Mértéktartó volt ítéleteiben, ő is megbízott bennünk, nem kényszerítette ránk meglátásait. Hányszor hallottam egy-egy korrektúra alatt, ha felhívta a tanítvány figyelmét valamire, egy melegebb szín vagy tónus felrakására, hogy „de csak akkor fogadja el, kérem, ha maga is látja, nem szeretném, ha valami olyat csinálna, amit nem érez”. Azzal nyugtatta meg növendékét, hogy minél tovább dolgozik, úgy fog a meglátása szélesedni, erőteljesebbé válni - vagy szelídülni. Ha valaki már túlságosan ügyeskedett - változtatott, elővehette a festéket a szén helyett, most már jó lesz megbarátkozni a színekkel, mert már a szénnel is festőién hozta ki a finomságokat. Nagyon meleg színekkel kezdtem festeni, elég hamar felszabadított a rajz után. „Ezek a meleg színek a maga egyéniségéből jönnek. Később, ahogy mennek az évek, kiszűri őket és észre sem veszi, hogy érkezik el oda, ahová el kell jutnia”. Mikor az iskolát átadta, több komoly művész csinálta a korrektúrát. Ő azért továbbra is figyelemmel kísért bennünket, továbbra is megmaradtak számára azok, akiket kiemelt. Egyik irányítója a korrektúrának levetette a meleg színeket, a sárgákat és meleg pirosakat a palettámról, feketével és zöldekkel pótolta. A Mester, bejöttékor, kifordítva képemet, azonnal üzent, hogy beszélni akar velem. „Tegye csak vissza az eddigi színeit, ne hagyjon beleszólni senkit, maga már ezen túl van, helyes úton halad, meglátja, 10 év múlva elismert, jó művész lesz”. Ezzel búcsúzott el tőlem akkor is, amikor készültem kijönni Erdélyből, s most nem volt biztos keresetem, küzdésre biztatott. „Vegye le magáról a sötét ruhát, ne szomorkodjék, maradjon meg hivatása mellett, a sok bánatot el kell felejteni. Biztosan tudom, hogy szép jövő áll maga előtt. Adok egy levelet az én jó barátomnak, elviszi, ív. Grünwald Bélának beajánlom, becsülni fogja ezt a hősi küzdelmet, és törődni fog magával”. Tehát, még itt is éreztem jóságos szívének buzdító melegét./.../ Már az maga egy különös véletlen volt, hogy minden nap a látásával barátkozhattam, egy utcában laktunk, az ő házuk pár házzal volt csak messzebb a mi kis lakásunktól. /.../ Minden nap elment a lakásunk előtt, s ez a félismerkedés bizalmat hozott. Nagyon szép volt. Sohasem lehetett látni, a nagy hidegekben sem, nehéz téli öltözékben. Ha kicsit rosszabb idő volt, egy nagy felleghajtó volt rajta, egyébként zakóban járt. Olajbarna, szép kun fejét fehér haja dúsan borította be nagy hullámokban. Mindig, mindenre figyelő barna, kissé mandulavágású szemei világítottak szabályos, mosolygós arcából. Mikor megismertem, még csak 48 éves volt - bizony, hódító jelenség. Örömmel vett részt tanítványai kirándulásaiban, nemegyszer ő maga rendezett egyet-egyet hol a Virághegyre, Fernezelyre, vagy a művésztelep nagy parkjában, mikor már az iskola a Jókai-dombról leköltözött a Tótfalusi Kiss Miklós utcai otthonába. Nagyszerű műtermek, művészlakások, az iskolában művésznövendékek. A parkban plein airben női és férfi akt modellek, cigányok tarka kasmír kendőkben, brokátselyem szoknyákban. így csak az erdélyi cigányok tudtak öltözködni. Hagyomány volt a modell-állás, az elődjeink a kolónia megalakulásával kiképezték őket. Megértéssel, szívesen keresték kedvünket, pénzt és jó szót kaptak érte. A Mesternél egykét hív cigányleány örökös foglalkoztatásra talált, mindenben segítettek, ha a szabadba, a hegyek közé ment dolgozni, vele mentek cipekedni. /.../ Egy másik kedves dolgot is emlegetett. Munka közben rongyot használtunk a szénvázlatnál, vagy festék törlésére. Persze ez a rongy nemegyszer a ruhánk zsebébe került véletlenül. A városban járt, és a szembejövők nagy tisztelettel üdvözölték ugyan, de valami furcsa mosolygással. Mintha valami rendetlenségen mulatnának. Ejnye, meg kell néznem a zsebtükrömben, mi van rajtam nevetséges. Maga is jót mulatott a látványon. A nagy 306
