Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Kortársak, tanítványok Thorma Jánosról
félig kész műbe, és közben magyarázott, egyre beljebb hatolva a dolgok lényegébe - a megfoghatatlanig. „Mert szép dolog ám a magyar paraszt inge! Azt nagyon jól kell tudni megfesteni”. A budapesti Képzőművészeti Főiskola növendékei az ő ajkáról ismerték meg a „karakter” szónak a festészetben való jelentőségét. A természet leheletes finomságait költőileg elemezte és tűzbejött, mikor a fény rögzítésére akart rávezetni. „Bontsák fel a látomást egy pár nagy, tiszta színfolttá. Csapják, vágják oda azt a vászonra gondolkodás nélkül, mámorosán, hiszen minden alkotás önkívületben történik”. Az iskola legforgalmasabb éveiben sem vesztette el szeme elől azokat, akikben bízott. A tehetséget pedig nem osztályozta nemek szerint, mert hiszen, aki Párizsban először csodálatba ejtette tudásával a kollegák közül, az - nő volt. „Csak persze, a nők visszatérnek a családba, és leteszik az ecsetet”. „Esküszöm - feleltem neki ilyenkor - ha kisüt a nap, nem veszek portörlőt a kezembe”. Az ilyen tréfás beszédet szerette, s hányszor kellett elénekelnünk neki a róla költött dalt! Szoros lelki kapcsolatot tartott fenn hallgatóival a mesterségbeli kérdések megvitatásával, sőt nem egyszer segítségül kérte munkájához egyik-másik meghitt növendéke véleményét is. Élete főműve, a nemsokára nyilvánosságra kerülő Talpra Magyar megfestésének tanulságait ekképpen hagyta ránk: „A kompozícióban álljon mindig először készen a háttér terve”. És sajátságos, hogy ez óriási képnek éppen az aggályt keltő része a háttér lett, a mű legsikerültebb eleme: a magyar főváros nedves, friss, márciusi arculata. Hajnalban szeretett dolgozni. Agya állandóan elképzelésekkel volt tele, s amint ő mondá, szükséges ezeket egy-egy átdőzsölt éjszaka keretében kiégetni magunkból. A századforduló alighogy meghozta a nagybányai festőiránynak az elismerést, máris újabb áramlatok szele fújt végig a képzőművészetek mezején. Thorma töretlenül állta a forradalmárok támadásait, mert hitt a maga igazában. Az elvek csatájának közepén jött a közhatalomváltozás. Bár őt a hivatalos körök részéről sohasem érte gáncs, csak elismerés, mégis meg kellett érnie, hogy amikor ő köztük maradt, és helytállott, a nagybányai művésztelep és iskola egyre vesztett hírnevéből és erejéből. Ilyen körülmények közt köszöntött be az 1920-as év, az iskola huszonötéves jubileumának esztendeje. A gyülekezés tiltva volt, és az ünnepléshez hiányzott a hangulat. Az iskola mégis felkészült. Egy hatalmas vázába kedvenc virágait helyeztük, és ezt elrejtettük az iskolaterem sarkába, hogy ha majd jön, az én üdvözlő beszédem után adjuk neki. A szép májusi reggelen derülten, hófehérben érkezett a Mester. Talán elhitette magával, hogy itt egy munkától izzó műhely várja, amelyben tehetségek, nagyszerűen megindult vázlatok lesik útmutatásait. És ehelyett szembemeredt vele a szomorú jelen: pár küzdő növendék semmitmondó rajzlapjai. Lehunyta a szemét, és arca megvonaglott. Tisztán láttam, ösztönösen megsejtettem, hogy mit érzett: egy negyedszázad küzdelmeinek hiábavalóságát! Nem bírtam szólni. Mindnyájunkat megbénított valami. Ő még egyszer körülnézett a vigasztalan, kongó teremben, aztán eltűnt gyorsan a park puha ösvényén. Erre eszméltünk fel. Aztán egyszerre villant át bennünk a gondolat: utána! S mire belépett saját műtermébe, már mi is a küszöbére érkeztünk. A zajra visszafordult. Megható kép állott előtte. Fényözönben, tanítványai közepette egy gyönyörű szőke lány, a modell, óriási virágvázával, amelyből száz szál piros rózsa ontotta feléje szívünk tolmácsolatlan szeretetét. Sohasem láttam őt oly szépnek, mint az egymásra csodálkozás e pillanatában. Kreol arca elsápadt, szeme kigyúlt, haja világított! Aztán a következő percben a daliás férfi, a megfel285
