Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)

Keltezés nélküli levelek

más művészet. Ezt kivétel nélkül mindenkinek tudomásul kell venni és tiszteletben tartani. Ezeket tartottam szükségesnek elmondani a kolónia és az igazság érdekében.

Még azt az egy dolgot kívánom kijelenteni, hogy az iskola részére a román kormánytól sohasem kértem anyagi támogatást. Nem volt szükségem igénybe venni, sem ígéretre, sem segítségre, fenn tudtam tartani én azt anélkül is. Mellékesen még itt megjegyzem, mivel a fent jelzett cikkben szó van róla, hogy a vezetésem ideje alatt soha nem kértem semmiféle kormány támogatást. Tehát ígéretet sem kaptam.

1927. december 29.

Vége az ünnepeknek, és vége van az évnek is. Régen elmúlt, hogy ilyen kellemesen éreztem magamat, mint mostan. Testem-lelkem mintha megszabadult volna minden bajtól, minden tehertől. Ügy érzem magam, mint régen egy rozsályi kiránduláson, sőt az egész életem folyását mintha az jelképezné leghívebben, és leghasonlóbb volna hozzá. Elindultunk az életre, és nagy készülődéssel beszereztünk mindent, amire gondoltunk, szükségünk lesz az útra, hogy célunkat elérjük. De sajnos, soha nem a cél volt a fő. A körülmények mindig másfelé terelték az ügyeinket, és foglaltak le bennünket, legfőbb volt az evés, ivás, a mulatás. Mikor ezen túlvoltunk, fél-meddig berúgva, neki indultunk a végső célnak, hogy felérjünk a hegy tetejére. Közben elcsúsztam, felugrottam, mentem tovább, mintha semmi sem történt volna, fáradtan, kábultan, majd már a kimerüléstől tántorogva, de mégis felérkeztem a hegy tetejére. És ott úgy éreztem magamat, mintha egyszerre kinyíltak volna szemeim, s mintha még tisztább volna a fejem, mintha a nap feljöttével eloszlott volna minden sötétség, és világosan látom azokat a helyeket, ahol életemben jártam, és ahol mit tettem, mind szemem elé tárul.

Látom világosan, hogy a szép nóta vagy a részeg ordítás, a szerelem, a tobzódás, mind egyformán különc volt, amely csak nehezebbé tette az utamat, és végül is megviselte a szívemet. És most idefenn a tetőn, a nagy csendben hallom a szívem dobogását. Ez volt eredménye az egésznek, ez a kifáradt szív. És most idefönn mégis úgy érzem, hogy ismét erős lettem, művészetem ismét felébredt, és olyan erősen ösztönöz, mint soha életemben. Tele vagyok képekkel, amelyek tisztán állanak előttem, nem úgy, mint feljövetelem alatt. Látom a sok hiábavalóságot, amit elkövettem, látom a sok kenyér-munkát, azt a keskeny utat, amelyen művészetem közben mégis előre haladt. Pályám kezdetén jól indultam, sajnos, közben kikanyarodtam, akartam látni és tudni, hogy a mások útja jobb-e. Nem. Jobb volt az, amit én magamtól kezdtem, legalábbis nekem az a jobb, megfelelt. Jobb-e a „Szenvedők”, a „Vértanúk” a „Talpra magyar”, az „Október”, az „Ibolyaszedők”, vagy mint a többi. Itt kell folytatnom tovább, ha be akarom fejezni méltóan a kezdetet. Kár a sok időért, ami elpocsékolódott, mit értem a 25 éves tanítással? Mit a kolónia fenntartásával? Elpocsékoltam életem legnagyobb részét a mások érdekében. És van-e eredmény? Semmi, vagy alig valami. Legfőbb baj azonban nem az volt, az mind mehetett volna, de legnagyobb, hogy volt a pénztelenség. Kis rongyokat kellett mázolni egy évtized óta, hogy élni tudjak. És ha legalább vagyont gyűjthettem volna, de éppen olyan szegény vagyok, mint mikor ebbe az üzleti munkába fogtam. Most is csak ott állok a bizonytalanság előtt, még talán rosszabb, mint a kezdet elején.

így jártunk mindnyájan, nincs egy magyar piktor, aki tisztességesen élhetett volna a pik272