Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

II. Apai nagyszüleim története és apám fiatalkora

Kígyókkal is gyakran találkoztak a hegyekben és a katonák megtanulták a velük való bánásmódot. Villás végű botokat faragtak és ezekkel próbálták lenyomni a mérgeskígyók fejét a földhöz. Ez sokszor sikerült és így meg tudták fogni a kígyókat, amelyeket aztán egy kővel agyonütöttek. Apám mesélte, hogy egyszer egy hegyi ösvényen keresztben feküdt egy elég vastag és kb. 1 és fél m hosszú fekete kígyó. A katonák nem mertek a szokatlanul nagy kígyó közelébe menni, ezért pisztolyaikkal lőttek rá, de nem találták el. Apám erre lehasalt és puskájával 4-5 m távolságból megcélozta a kígyó nyakát, közvedenül a feje mögött. A lövés eldördült és a kígyó teste a levegőn keresztül apám vállára repült és ott tekergett tovább. Apám nagyot ordítva ugrott lábra és hajította el a kígyót a testéről. Csak akkor látták, hogy tényleg eltalálta a golyó a kígyót, a feje hiányzott, de a teste még a földön is tovább vonaglott és tekergett.

A folytonos járőrözés azzal az eredménnyel járt, hogy a rablótámadások néhány hét után alábbhagytak és végül teljesen megszűntek. A rablók, úgylátszik számukra „nyugodtabb” vidékre költöztek. A komitácsikkal nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Ezek csoportosan léptek fel és egy-egy csoport néha egy egész hegyoldalt, vagy egy völgyvonulatot tartott megszállva. Ha a katonák ilyen csoportokba ütköztek és azok nem mindjárt támadták meg őket, akkor szót próbáltak érteni velük. Sokszor sikerült is valamilyen békés megegyezést találni. Ez általában úgy történt, hogy mindkét fél tudomásul vette a másik létezését és respektálta a másik fennhatóságát a maga körzetében. Az ilyen megállapodások enyhítették az ellenségeskedést, sőt némely komitácsi csoporttal kifejezetten barátságos viszony fejlődött ki, amelyet kölcsönös ajándékokkal még el is mélyítették.

Persze, nem minden csoporttal sikerült megegyezni, sőt fegyveres összetűzésekre is került sor. Előfordult, hogy egy-egy nagyobb komitácsi-banda nem akart a magyar katonákkal békében élni, és az első találkozásnál tüzet nyitott rájuk. A járőr tagjai ilyenkor fedezéket kerestek a környező terepen és felvették a tűzharcot. Küldönccel erősítést kértek a Prosekuban tartózkodó szakasztól. Ez meg is érkezett és aztán általában többórás tűzharccal sikerült a komitácsikat kifüstölni, rejtekhelyeikből elűzni. A katonaság előnye a fegyelmezettebb magatartás és a jobb fegyverzet volt, hiszen vízhűtéses géppuskákkal is rendelkeztek, ami a komitácsiknak nem volt.

Az ilyen összetűzések során sérülések is történtek a csapatnál, ezeket egy „felcsennek nevezett ápoló gyógyította, akinek bizonyos egyszerű orvosi képzettsége is volt. így kisebb sebészeti műveleteket is tudott végezni, mint pl. golyót kivágni egy sebből. Apám is egy ilyen csetepaté alkalmával sebesült meg, mégpedig térdlövést kapott. Járőrözés közben csapata tűzharcba került egy komitácsi csoporttal. Ez egy nagyobb csapat volt és apám erősítést kért, nem csak Prosekuból, hanem két szomszédos állomásról is. Mikor több órás lövöldözés után érkezőfélben volt az erősítés, apám tájékozódni akart az ellenfél felől. Fedezéke mögül, a magas fűből, felágaskodva két karjára támaszkodott és felemelte a fejét. Ekkor elölről golyót kapott, amely felsőteste alatt, karjai közt süvített keresztül és térdébe fúródott. Még szerencséje volt, mondta, mert ha fekve marad és nem ágaskodik föl, akkor a golyó a testét vagy a fejét találta volna el.

98