Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - A müncheni évek
apám szerette őt és egész napokat elbeszélgettek a régi időkről, amelyeket mint gyerekek töltötték együtt Gyuszi bácsiék kiskunhalasi birtokán. Közös gyerekkori cimboráikról volt egyszer szó, pl. Musa Pistáról (dr. Musa István, ügyvéd, földbirtokos és képviselőházi tag), akiről Gyuszi bácsi a kiskunhalasi rokonaitól megtudta, hogy mint „állami sertésterelő”-ként dolgozik. Kérdésemre, hogy ez milyen foglalkozás, Gyuszi bácsi mondta, hogy „ezt régen bizony kondásnak hívták”. Vele és Landy Pistával apám jól szórakozott, de anyám nem szerette őket különösebben, iszákos alakoknak nevezte a két barátot, mert néha kiürítettek apámmal egy-két üveg bort. 1958 január végén az osztályunk sítáborba utazott Ausztriába. Busszal mentünk és Ehrwaldban, a közel 3000 m magas Zugspitze lábánál, álltunk meg. A síket és hátizsákjainkat egy nagy, lovak által húzott szánkóra raktuk, és gyalog indultunk a sítábornak nevezett hegyi lakba. Kétórás, inkább hegymászásnak nevezhető menetelés után megérkeztünk egy nagy kőházhoz, ahol az emeleten egy nagy teremben szalmazsákokon elhelyezkedtünk. A földszinten pedig étkezde, konyha, mosdóhelység és a sílécek raktára volt. Másnap, a velünk jött tornatanár vezetésével, kivonultunk a házunk melletti lejtőre a síléceinkkel. A tornatanár, aki maga nem síelt, azt a feladatot adta, hogy csússzunk le a lejtőn kb. 300 métert. További instrukciókat nem adott és mindenki, úgy ahogy tudott, lecsúszott. A lejtő végén egy erdő kezdődött, ott kifuttattuk a síket, lecsatoltuk és vállunkra vettük őket, aztán elkezdtünk visszamászni, fel az emelkedőn. Síliftek akkor még sehol sem voltak. A legtöbb gyerek, éppúgy mint én, még nem síelt a hegyekben és a lesikláshoz nem értettek. Mi tehát a néhány tapasztalt síelőt figyeltük, és próbáltuk ellesni a technikájukat, de mi nem tudtunk elegánsan bógnizni, hanem általában nyílegyenesen mentünk lefelé. Persze sok esés, bukfencezés közepette. így telt el néhány nap, mire kezdtünk egészen jól belejönni a síelésbe. Kis csoportokat alkottunk, és elkezdtünk felfedezőutakat tenni a környéken. Én és három társam is egy ilyen kis csoport voltunk, és mivel nem volt tapasztalatunk, a kevésbé meredek lejtőkön csúszkáltunk. Szép napos idő volt, és egyre lejjebb ereszkedtünk, úgyhogy kora délután már majdnem a völgy alján voltunk. Egy kanyar után egyszerre csak felbukkant előttünk Ehrwald község. Ekkor döbbentünk rá, hogy milyen messzire kerültünk a tanyánktól és hogy két órás felmászás áll előttünk, ami még hosszabban fog tartani, mert most a síléceket, botokat is cipelnünk kell. Igyekeznünk is kellett, hogy alkonyodás előtt felérjünk, hiszen négy óra után sötétedik. Elindultunk hát vissza fölfelé, legelői Rainer Gürtler, aki a legjobb síelő volt köztünk. A másik társam Josef Geisenhof, egy erős, magas fiú és Clemens Schweiger egy kisebb, gyöngébb gyerek. Hegynek föl menni nehéz volt a magas hóban, mert arra, amerre mi siklottunk le, nem volt út, és mi a lesik- lási nyom mentén mentünk fölfelé. A süécek nyomták a vállunkat, izzadtunk. Egy óra menetelés után Clemens nem bírt tovább menni és Josef átvette a síléceit, ő cipelte tovább. Rainer ment elöl és mert nagyon izzadt, levette nemcsak a zubbonyát (anorák- ját), hanem a pulóverét és később az ingét is. Meztelen felsőtesttel ment, a ruháit a derekára csavarta. Óvtuk őt, hogy ki van izzadva, meg fog fázni, vegye fel legalább az ingét. Ő csak legyintett és loholt előttünk. Mentünk, mentünk fölfelé. Már sötétedett, amikor 525
