Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek
szászok e különleges erőfeszítése az egész világ előtt megmutatta, hogy a szovjetek zsarolásának nem fognak behódolni. Határozott fellépésük a német népben meg kifejezett rokonszenvet ébresztett az egykori ellenséges amerikaiak és britek iránt. A nyugati szövetségesek és a Szovjetunió közti viszony javíthatatlanul elromlott, kezdetét vette a négy évtizedig tartó „Hidegháború”. Közben mi éltük a hétköznapi életünket Freisingben. Szüleim a cipők készítésével és eladásával voltak elfoglalva. A műhely továbbra is jól működött, de a pénzreform után megnyílt, és egyre nagyobb termeléssel működő cipőgyárak érezhető vetélytársak lettek. Apám ezt árcsökkentéssel, az ügynökök meg a forgalmazási terület kibővítésével próbálták ellensúlyozni. Azonban 1949 elején a műhelyben dolgozó munkásokból is néhányat el kellett bocsájtania, a cipőüzem hozama lassan csökkenni kezdett. Diti és én iskolába jártunk, ő a gimnázium utolsó osztályába, én az első elemibe. Esténkint a család együtt volt, emlékszem, hogy sokat játszottunk társasjátékokat vagy kártyáztunk. Apám nekem egyszerű kártyajátékokat tanított, például „márjást” meg „sikanézt” (két játékos által játszott passziánsz), később romit, amelyet anyám és Diti is szeretett játszani. Sokat játszottunk malmot és dámát is, ezeket hamar megtanultam és nagy szenvedéllyel játszottam. Apám megszokta, hogy nekem esténként felolvasott, magyar meséket és más gyerektörténeteket. Könyv kevés volt, a menekülésnél csak kevés könyvet hoztak magukkal az emberek (szüleim pl. csak négy könyvet). A magyar emigránsok között nagymértékű könyvcsere folyt, ismerősök hoztak, vittek nálunk is kölcsönbe könyveket. A menekülttáborokban hamarosan új könyvek is készültek. Eleinte írógépen írt könyvek jelentek meg, amelyeket olcsó minőségű papírra sokszorosítottak, hektografáltak. De 1949-re már nyomtatott, magyarnyelvű, egyszerű papírkötésű könyvek is feltűntek és ezek jártak kézről kézre. Gyerekmesék, fiataloknak írt történetek is megjelentek, ezekből olvasott fel nekem apám esténként, vagy vasárnap délutánokon, ha pl. kettesben a közeli erdőbe mentünk sétálni. Leültünk nagy fatönkökre és emlékszem, hogy apám sokszor — a mindenkori történetet átéléssel, számomra nagyon érdekesen — olvasott fel nekem. Én kifejezetten élveztem ezeket az alkalmakat. Német gyerekkönyv sem volt sok, osztálytársaimmal és a szomszéd gyerekekkel a már említett régi cigaretta- kép-albumokat, a „Struwwelpeter”-t és hasonló könyveket nézegettünk. Sokszor voltunk a rokonokkal is együtt. Egy ilyen összejövetelről készült a mellékelt fénykép készült 1949 kora tavaszán, amikor Galiottiékkal elmentünk meglátogatni a Holzmann családot. A fénykép Marzlingban, ahol Holzmannék akkor laktak, a lemenő nap fényében, egy emlékkereszt tövében mutatja a nagy családot. Elöl Holzmann Laci nagybátyámat látjuk, a síró Karcsi fiával a karján. Mellette térdel Kati lánya. A mögötte lévő sorban gyerekek vannak, balról kezdve állok én, mellettem Galiotti Viki és Levente, aztán Holzmann Éva és Jutka. Az álló felnőttek sora Hilde Dylikkel kezdődik (a már említett szudétanémet menekült, aki apám műhelyében dolgozott), aki a kis Holzmann Lacit tartja karjában, azután következik Galiotti Edit (Babus) a kis Attilával a karján, mellette 428
