Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

cival, és a látogatóba jövő egykori rendőrtisztekkel (Batizfalvy Nándor, Endreffy László és a mindig nagyon elegánsan öltözött Gántay Béla). Tanakodtak, hogy melyik ország lenne a legalkalmasabb kivándorlásra, hol lennének munkalehetőségek, milyenek a megélhetési viszonyok. Venezuela, Brazília, Uruguay, Argentina és Chile jöttek számításba. A tanakodók nem sokat tudhattak ezekről a távoli vidékekről, legfeljebb annyit, amennyit a kivándorlási irodában kapott brosúrákból kideríthettek. Azt mindenesetre tudták, hogy ezek az országok akkor részben még nagyon elmaradottak voltak, és a lakosságnak viszonylag alacsony életszínvonala volt. Mint gyerek én is ott hallgattam ezeket a beszélgetéseket a nappalinkban, amikor a felnőttek körülülték a nagy asztalt. Arra emlékszem, hogy mezőgazdaságról, állattenyészetről beszéltek. Megragadta a fantáziámat, hogy „a pampákon embermagasságú fű nő”, és hogy „ott csak ki kell hajtani az állatokat a mezőre, azok ellátják magukat, annyi élelmet találnak”.

Nem tudom, hogy szüleim valóban marhatenyészettel akartak-e foglalkozni, mindenesetre 1948 tavaszán apám kitöltött sok hatalmas kérdőívet, és elküldte az IRO-hoz. A vastag borítékokat Dirinek adta, hogy ő vigye el a postára. Tudtommal Argentínát és Uruguayt választották kivándorlási célul és mindkét országra kitöltötték a kérdőíveket. Nemrég apám iratai között megtaláltam családunk összes születési, házassági, stb. okmányának a hitelesített fordítását angol és spanyol nyelvre. Ezeknek eredetijei nyilván a Dirire bízott borítékokban a kérdőívekhez voltak mellékelve.

Apám a következő hónapokban várta a választ. Nem jött az IRO-tól semmilyen hír. Csodálkozott és sokszor mondta: „Megértem, hogy nem akarnak minket. Én túl öreg vagyok és magyar jogászként nincs is számukra használható szakmám. De legalább megírhatnák, hogy elutasították a kérelmünket.” Végül belenyugodott, hogy nem fogunk kivándorolni. A rejtélyes ügyre csak 1964-ben derült fény. Mert amikor apám temetésére készültünk, és régi családi emlékeket idéztünk, akkor Diri elmondta anyámnak és nekem, hogy miért nem kapott apám választ a kivándorlási kérvényekre. Ugyanis, mint tudjuk, Dirinek adta oda a csomagot a kérvényekkel. Amikor azokat az akkor 17 éves lány elvitte a postára, azon tűnődött, hogy akar-e ő egyáltalán kivándorolni egy másik világrészbe? Elhatározta, hogy NEM! Diri akkor tudniillik szerelmes

volt egy fiatalemberbe, akivel az iskolája tánckurzusán ismerkedett meg.

A fiú neve Gerd VöUinger volt, a freisingi gimnázium utolsó osztályába járt és egy helybeli orvos fia volt. Gerd, akinek a fényképe itt látható, sokszor volt nálunk. Szüleim kedvelték a jómodorú, jóképű fiatalembert és örültek, hogy Diri ilyen rokonszenves fiúismeretséget kötött. Diri tehát bakfisfejével úgy határozott, hogy nem akar kivándorolni a bizonytalanba, amikor Freisingben olyan csodálatosan lehetett ábrándozni a szerelemről. Az apám által átadott

416