Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

szép napon Diti tehát hajnalban elvitt az óvodába, amelyet szerzetes nővérek tartottak fenn, és nem volt messze a lakásunktól. Én megijedtem, amikor Diti ott hagyott. A nővérektől féltem, rendi öltözékükben úgy tűntek nekem, mint nagy, fekete, veszedelmes madarak. Mivel a többi gyerekkel nem akartam játszani, a konyhában egy sarokba ültettek, ahol, keservesen sírdogálva, egész nap néztem, hogyan pucolnak krumplit a nővérek. Emlékszem, rettenetesen elhagyatottnak éreztem magam. így talált meg késő délután Diti, aki akkor jött az iskolából. A legközelebbi alkalomnál azonban már belenyugodtam az óvodába és lassan a félelmem, hogy otthagynak, elszállt. Kezdtem a többi gyerekkel összebarátkozni.

Az év vége rossz bőrben talált minket. Éhesek voltunk, fáztunk, aggódtunk apámért. Szomorú karácsonyaink és újévünk volt. A viszontagságokat az tetézte, hogy többször tartottak nálunk házkutatást az amerikaiak. Ilyenkor 2-3 fehérsisakos MP-s katona feldúlta az egész szobánkat. Egyszer az óvodából hazajövet a lépcsőházunkban láttam, hogy egy feketebőrű MP-s kísérte síró anyámat fel a padlásra, állandóan érthetetlen angol szavakat kiabálva és géppisztolyát anyám hátába lökdösve. Én szaladtam utánuk, és elképedve láttam, hogy a néger ledönti az általunk szépen összevágott és a plafonig felhalmozott tűzifát. Valamit kereshetett a fa mögött. Aztán a sarokban álló két nagy kosarunkban turkált, és diadalmasan húzta elő apám egyenruhazubbonyát. A rajta lógó kitüntetéseket letépte és zsebrevágta. Nyilván „szuveníréként. Aztán a kosárban megtalálta apám egyenruha-derékövét a pisztolytokkal, ettől teljesen megvadult, kiabálva letuszkolt minket a lakásba, és társaival mégegyszer átkutattak mindent. Úgylátszik a pisztolyt keresték (amelyet apám már egy és fél éve elásott Geratskirchenben). Hosszas kutatgatás után végre elmentek, fenyegetve valamit kiabáltak. Anyám sírva rakta rendbe az átdúlt holmit. Mint az előbújó háziaknak mondta, a legjobban a kakaót sajnálta, amit nagy nehézségek árán szerzett be számomra, és amit az MP-sek az ágyam paplanjára kiszórtak. Nekem e házkutatás élménye belevésődött az emlékezetembe, és ezután sokáig, ha amerikai katonákat láttam, elbújtam előlük, különösen, ha fehér MP-s sisakot hordtak. Pedig az amerikai katonák általában barátságosak voltak, különösen gyerekekkel. Ránk mosolyogtak, tréfáltak, kacsintottak, és néha cukrot, csokoládét vagy rágógumit adtak.

Ezen a télen fényképek is készültek, mégpedig egy olyan napon, amikor Kója Béla és Hoffmann Gyuri meglátogatott minket és Holzmann Laci nagybátyám is éppen nálunk volt. A baloldali képen Laci bácsi, anyám, Diti, Gyuri és Béla láthatók — valamint előttük jómagam, fehér sapkában.

402