Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

készítésen belül, ugyanis a felsőrészek különféle fazonok szerint készültek, és díszítéseik is nagyon különböztek. A felsőrészek illesztése a talpakhoz további feladat volt, különböző módon történt, varrással vagy ragasztással, és anyám ezeknek a fortélyait is megtanulta. A munkája Hetzmannék teljesítményét is növelte, de ha Freisingben volt anyám, akkor otthon dolgozott, mert még mindig jöttek a vevők, akik nyáron vásároltak apámnál. Eleinte csak egyszerű női cipőket gyártott, de lassan bővült a termékek skálája. Mivel a hideg időszak kezdődött, meleg lábbelik iránt érdeklődtek a vevők. Anyám Hetzmannéknál kitanulta egy csinos fazonú filccsizma készítését, amelynek különösen nagy keletje volt. Segítőnek sikerült Bakó Józsit megnyernie, aki már apámnál is dolgozott. Ha kettőjük teljesítménye nem volt is nagy — talán egy-két, maximum három cipő vagy csizma naponta — mégis összejött ezáltal annyi bevétel, hogy mindennapi szükségletünket ki lehetett elégíteni.

A vonatozás Landshutban egész télen folytatódott és a hideg miatt mind kellemetlenebb lett. A vonatokat nem fűtötték és a zsúfoltságuk is egyre növekedett. Ülőhelyet ritkán kaptunk, többnyire a folyosón kellett álldogálni az egyórás úton. Néha pedig a nyitott peronon, vagy a lépcsőkön lógtunk, ami a hideg miatt nem csak kellemeden volt, hanem veszélyes is. Egy ilyen alkalomra emlékszem, amikor csak a vasúti kocsi peronjának a lépcsőjén álltunk az egész úton. A peron tele volt emberekkel, nem tudtunk feljebb kapaszkodni, hideg volt, de meleg kabát és pulóver volt rajtam. Anyám mögöttem állt, megvédett a hideg széltől, és mindkét kezünkkel kapaszkodtunk a vaskorlátba. Hihetetlenül hosszúnak tűnt az egyórás út Landshutig. Amikor végre megérkeztünk, nem tudtam elengedni a korlátot. A vékony cérnakesztyű odafagyott, ujjaim meg teljesen elgémberedtek. Megijedtem, hogy megfagyott a kezem, de anyám egyenkint oldo- gatta el az ujjaimat és dörzsölte a kezemet. Végre elszabadultam a korláttól, de az ijedelem, hogy nem tud elválni tőle a kezem, belevésődött az emlékezetembe.

Más élményeink is voltak a vonatozás közben. Egy alkalommal anyám magyar beszédet hallott a vonatban. Odafordult és nem messze két fiatalembert látott beszélgetni. A folyosón álltunk és anyám odament hozzájuk és megkérdezte:

„Maguk is magyarok?”

A kettő közül a kisebbik azt mondta útitársának:

„Ne beszélj vele.”

A megszólított, a társának barátságtalan magatartása ellenére, kedvesen válaszolt:

„Igen, magyarok vagyunk.”

És bemutatkozott. Hoffmann Györgynek hívták. Erre a barátságtalan is bemutatkozott, Kója Bélának hívták. Elkezdtek beszélgetni. Kiderült, hogy mindkét fiatalember mint a budapesti műegyetem utolsóéves diákja került Németországba, amikor az egyetemet egészében Drezdába helyezték ki 1945 februárjában. Onnan vándorolt áprilisban a műegyetem gépészmérnöki tanszéke tovább Bajorországba, Landshutba, ahol tovább működött. 1945 nyarán, az amerikaiak bevonulása után az egyetemen vizsgákat tartottak, és akik az utolsóévesek közül sikeresen letették, megkapták gépészmérnöki diplomájukat. Köztük volt a két új ismerősünk. Azóta több mint egy év eltelt és a

400