Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek
his2en gyerekkorától kezdve háztartási alkalmazottak végezték el ezeket. Mivel akkor Németországban jóformán mindenki éhezett, nyilván mi is koplaltunk. De anyám ügyessége ezt tűrhetővé tette. Apámtól néha biztató hangú levelezőlapok jöttek, holott, mint később nekem elmondta, 1946 elején az ellátás is leromlott. Februárban a magyar foglyok tanúi voltak a szomszédjukban elhelyezett orosz foglyok erőszakos „repatriálás”-ának az amerikai hadsereg által. A Yaltai Konferencián Sztálin ugyanis kikötötte az angolszász szövetségeseknél, hogy azoknak a háború után minden szovjet állampolgárt át kell adniuk a szovjet hatóságoknak, majd azok hazaszállítják, „repatriál”-ják őket. Ez összesen közel 5 millió, a nyugati zónákban tartózkodó egykori szovjet állampolgárra vonatkozott, elsősorban az angolok és amerikaiak által Németországban kiszabadított hadifoglyokra és kényszermunkásokra. Továbbá a szerződéses munkásokra, valamint a Szovjetunióból a háború előtt vagy alatt elszökött emigránsokra és végül a háború alatt a német hadseregben szolgálatot teljesítő szovjet polgárokra172. Apám nekem évekkel később elmondta, hogy Plattüngban az orosz foglyokkal nehéz volt érintkezni, nemcsak nyelvi nehézségek miatt, hanem a két tábor közötti kb. 50 méteres távolság miatt is. De miután tört német nyelven kiabáltak az oroszok, a 172 A német hadseregben legalább 750.000, némely történészek szerint több mint egy millió orosz és más nemzetiségű szovjet polgár szolgált. A németek ezek közül a legtöbbet (4 - 500.000 embert) mint segélyszemélyzetet alkalmaztak („Hilfswillige” vagy „HiWi”). Ezek többnyire fegyver nélküli szolgálatot teljesítettek, de német egyenruhát viseltek. Ezek a Hiwi-k hadifoglyokból, a németekhez átszökött katonákból és a németeknél munkára jelentkező civilekből rekrutálódtak. Sok esetben külön munkás- zászlóaljakat létesítettek, amelyeket a francia és olasz frontokon is bevetettek. Továbbá kb. 200.000 önkéntes rendőri feladatokat látott el Oroszországban. 1942 végétől nem-orosz nemzetiségekből fegyveres antibolsevista egységek (grúz, tatár, kozák, stb. legénységgel) is alakultak, az ún. „Ostlegion”-ok (közel 100.000 taggal), amelyek a német hadsereg (Wehrmacht) kötelékeit képezték és amelyekkel a németek veszteségeiket próbálták pótolni. Azonkívül a Baltikumban és Ukrajnában a Waffen-SS külön hadosztályokat létesített észt, lett, ukrán, stb. önkéntesekből (kb. 200.000 katona). 1944 őszén a németek engedélyezték Andrej Andrejevics Vlasszovnak, egy hadifogságba esett szovjet tábornoknak, aki szakított a szálini rendszerrel, az „Orosz Felszabadító Hadsereg” felállítását, amelybe több mint 50.000 orosz hadifogoly jelentkezett (mások szerint kb. 100.000). Ezekből két hadosztályt kiképeztek a németek és a háború végső hónapjaiban a keleti arcvonalon bevetettek.Ezeknek az oroszoknak és a Szovjetunióból származó más kisebbségeknek egy része angol és amerikai hadifogságba esett. A szovjetek, a Yaltai Egyezményre hivatkozva kiadatásukat követelték, azzal a céllal, hogy felelősségre vonhassák őket. A sztálini rendszer ugyanis ezeket a német egyenruhát viselő katonák összességét hazaárulóknak minősítette, akik a legszigorúbb büntetést érdemelték. Az angolok és az amerikaiak ennek a követelésnek eleget tettek és 1945 nyarától 1947 tavaszáig több mint 150.000 volt szovjet polgárt, akiket német egyenruhában fogtak el, adtak át a szovjeteknek. Ezek az átadások drámai körülmények között folytak, a szovjetek az átadott rabokat a nyugati kisérőszemélyzet láttára bántalmazták, sokat közülük rögtön agyonlőttek. A rabok minden erejükkel védekeztek a kiadatás ellen, százszámra követtek el öngyilkosságot. Mire a szovjetek által a foglyokkal az átadásuknál elkövetett kegyetlenségek általánossabban ismertté váltak, az amerikaiak és angolok 1947 közepén beszüntették a volt szovjet polgárok kiadatását, ha azok nem akartak a Szovjetunióba „repatriálni”. A szovjetek több ezret meggyilkoltak vagy kivégeztek a „repatriáltak” közül, a többieket általában 10 vagy 25 éves kényszermunkára ítélték és nagyrészük elpusztult a GULAG táboraiban. Mint később több bírósági eljárásban tisztázták Angliában, az oroszok kiadatása a biztos pusztulásba ellenkezett a Genfi Konvenciók előírásaival. A mai orosz történetírás különben nem ítéli el egyértelműen a német egyenruhát viselő volt szovjet katonákat. Pl. Alekszandr I. Szolzsenyicin, a Nobel-díjas orosz író szerint, már csak nagy számuk miatt (egy millió ember!) sem lehet feltételezni róluk, hogy mindnyájan hazájukat árulták el, hanem sokan közülük egy embertelen, gyűlölt elnyomórendszer ellen fogtak fegyvert, amely megkeserítette előzőleg az életüket. Továbbá kifejti, hogy ezek az emberek kénytelenek voltak a németekkel szövetkezni, hogy az orosz népet elnyomó szovjet rendszert megdönthessék. Más történészek a mai Oroszországban így ítélik meg őket: „Hazafiak voltak, akik megkísérelték hazájukat megszabadítani a belső ellenségtől, aki meggyőződésük szerint többszörié kegyetlenebb és veszélyesebb volt a külső ellenségnél.” (lásd S. Drobjasko és A. Karatschuk, „Ftoraja Mirovaja Vojna 1939-1945”, Moskva, Hadtörténeti AST-Kiadó, 1999). A témával többek között a következő művek foglalkoznak: Aleksandr I. Solzhenitsyn, The GULAG Archipelago, Harper & Row, London, 1973. Nikolai Tolstoy, The Secret Betrayal, Charles Scribner’s Sons, New York, 1977. Anne Applebaum, GULAG - A History, Penguin Books, London, 2004 386
