Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

karavánunk egy falu főterén egyszercsak fákra felakasztott német katonák hulláit látta, mellükön német nyelvű felirattal: „Elárultam a hazámat!” A magyar menekültek ször- nyülködve nézték a halottakat. Katonaszökevények lehettek, akiken egy rögtönítélő hadbíróság ítéletét hajthatták végre, illetve akiket egy helyi parancsnok elrettentésül egyszerűen kivégeztetett. A következő napokban még többször volt részünk ilyen látványban.

Előfordult, hogy útjukon a menekülteket Tiefflieger-ek (mélyen repülő vadászgépek) is támadták, erről szüleim is, Diti is beszámoltak. A Német Birodalom maradék területe fölött akkoriban ugyanis állandóan a szövetségesek 4-6000 repülőgépe volt a levegőben, és minél nyugatabbra ért a karavánunk, annál merészebbek lettek a légteret egyre jobban uraló amerikai és angol vadászgépek. Mindenre lőttek, ami mozgott, vonatokra, autókra, kocsikra, sőt egyes járókelő személyekre is. Német gépet alig lehetett látni, az üzemanyaghiány a földre kényszerítette őket. Egyszer, mesélték nekem, egy nagyobb falun haladtunk keresztül, amikor két magányos amerikai vadászgép jelent meg szemközt velünk, mélyrepülésben elsüvítettek a szekereink fölött és végig géppuskázták a karavánunk hátsó kocsijait. Szerencsére nem találtak el senkit, és mire a gépek visszafordultak, már mindenki rohant fedezékbe az út kétoldalán fekvő kertekben, a fák alatt, a házak és sufnik mögött. Második támadásuknál a gépek egy pár lovat találtak el, miután ezeket a kocsikból nem lehetett gyorsan kifogni. Ezután a vadászgépek eltűntek, a menekültek pedig kifogták a két-három döglött lovat a kocsikból, félre lökték őket az árokba, befogtak tartaléklovakat és a szekérsor folytatta útját, hogy kijusson a falu veszélyeztetett körzetéből.

Anzenkirchenben magyar rendőrtiszt jött a karavánunk elé. O egy korábbi szállítmánnyal érkezett már Bajorországba. Közölte apámmal és a többi rendőrtiszttel, hogy mivel megérkeztünk a célterületre, kijelölték számunkra a letelepedési helyeket. Elmondta továbbá, hogy Hódosy Pál vezérőrnagy (a „vörgy”), a magyar rendőrség főparancsnoka is megérkezett már néhány napja és „főhadiszállását” Eggenfeldenben, egy közeli kisvárosban ütötte fel. Karavánunk utasainak a javarészét a „vörgy” a saját lakhelyére, Eggenfeldenbe és a környező falvakba irányította, ahol nagyrészük az iskolákban lett elszállásolva. Apám és családja számára viszont egy Geratskirchen nevű kis falut jelölt ki, jó messze Eggenfeldentől.

Apám nem bánta, örült is neki, hogy nem kell főnökével találkoznia, akivel már annyi kellemeden összetűzése volt. Menekülésünk tehát véget ért. Az utunk alatt sorstársainkkal jó viszony, barátság, segítőkészség alakult ki. A különleges és szokadan helyzet összeforrasztotta az embereket, kicsinyes viszályokra nem volt erő. Apámnak és segítőinek sikerült az egész karavánt szerencsésen elvezetni a célterületre. Persze voltak lemaradások is, főleg az utasoknál fellépett betegségek miatt, de csak kevés ilyen eset volt. Elbúcsúztunk barátainktól, ismerőseinktől, a szekérkaraván szétoszlott, mindenki ment a kijelölt állomáshelyére. Április 20-án délután, kb 25 km-es út után megérkeztünk menekülésünk utolsó állomására, Geratskirchenbe. Ez egy lankás vidéken, majdnem idillinek nevezhető környezetben fekvő, kb. 500 lakosú kis falu volt, erdőkkel, rétekkel,

348