Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
I. A Thorma ősök
dására). A nemesség tehát kötelezte magát, hogy a hazát vére ontásának árán megvédi, és ennek fejében élvezheti a felsorolt kiváltságokat. Az Aranybullát az évszázadok folytán minden királynak koronázásakor meg kellett erősítenie. Amikor all. században Dalmácia és Horvát-Slavónország egyesült Magyarországgal, az ottani nemesek is a magyar nemesség jogi helyzetét élvezhették. Erdélyben a székely nemességen belül bizonyos fokozatok alakultak ki idővel, a főembereket „primor”-oknak nevezték, azok, akik lovasokként vonultak hadba „lófő”-k voltak, megkülönböztetően az egyszerű köznemesekkel szemben. Ezek a rendfokozatok nem jelentettek viszont külön jogokat, aló. századig minden nemes Magyarországon egyenlő jogokat élvezett. Főnemesek, öröklődő bárói, grófi, stb. címekkel azelőtt nem voltak Magyarországon, ezeket a Habsburgok vezették be a 16. századtól kezdve. Addig csak udvari (pl. nádorispán, országbíró, főtárnokmester, stb.) illetve vármegyei (pl. ispán) méltóságok léteztek, amelyeket egyéni nemesekre ruháztak, de csak előre megszabott időre és ezeket nem lehetett tovább örökíteni. Lássuk most a nemtelenek, tehát a szabad parasztok és a jobbágyok helyzetét. A szabad parasztok és a városi polgárok korlátozások nélkül költözködhettek az országban, választhattak foglalkozást, földművelést, ipari mesterséget, kereskedelmet vagy akár katonáskodást. A szolgák, akiket a 13. századtól „jobbágy”-oknak neveztek, viszont függőségben maradtak uraiktól, nem hagyhatták el az uraság birtokát és uruk döntött a munkáról, amelyet kötelesek voltak neki végezni. Ekkor terjedt el a szokás, hogy a földesúr telekrészeket engedett át a jobbágyoknak önálló használatra, amelyeken gazdálkodhattak, de a termésből bizonyos részeket kötelesek voltak leadni, valamint további szolgáltatásokkal tartoztak a földesúrnak. Ezenkívül különböző adókat kellett fizetniök. Az egyház számára a terményből vagy termékből tizedet (decima, magyarul dézsma) kellett adniuk. Az állam számára fizetniük kellett a kapuadót, majd hadiadót, a megye számára a házadót. A földesúr a jobbágytelek után járó járadékait (úrbér, latinul urbárium) szerződésben lefektette, ide tartozott a korlátozott munkajáradék (úrdolga, azaz robot), a terményjáradék (kilenced) és a rendkívüli alkalmakkor (földesúr családi eseményei) járó kötelező ajándékok. Ebből látható, hogy a jogokkal messzemenően nem rendelkező jobbágyság — amely a magyar társadalom túlnyomó részét alkotta — a társadalom fenntartására szükséges összes terhet viselni kényszerült, míg a nemesség, eltekintve a köteles hadiszolgálattól, csak kiváltságokkal rendelkezett, és anyagi terheket alig viselt. Ezt az állapotot volt hivatva megörökíteni 1514-ben Werbőczi István (országbíró és később nádor) törvénykönyve (Hármaskönyv, latinul Tripartitum), amely e feudális jogrendszert kodifikálta. E törvénygyűjteményt Magyarországon mint „szokásjogi” forrást háromszáz éven át törvényként kezelték. Összefüggő rendszert teremtett a jobbágyság fenntartásához és kizsákmányolásához. Évszázadokon át ennek „jogi” alapja volt, egészen a 19. század elejéig. A társadalom imént leírt állapota, valamint a nemesek és nemtelenek helyzete közti különbség érthetővé teszi, hogy a nemesi rang elérése — a vele járó privilégiumok miatt 18
