Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

III. A Holzmann ősök

Nem gondolt arra, hogy ez a folyamat egyszer megszakadhat. Ezért Spiegelnél a kölcsön összegét fokozatosan meg kellett növelni, amit ő előzékenyen vállalt. Sőt amikor Tibor már Jankának udvarolt, még több pénzre volt szüksége, mert menyasszonyának, anyámnak, szép ajándékokat akart vásárolni és színházba, moziba, sétakocsikázásokra, táncdélutánokra és más szórakozóhelyekre akarta őt meghívni. Addig, amíg a kölcsönre fedezetül még megvoltak a Spiegel által apám számára megszerzett részvények, semmi baj nem volt, de ezeknek a részvényeknek az értéke most hirtelen zuhanni kezdett.

Spiegel gyorsan reagált és eladta a részvényeket, de azokért már csak a harmad vagy negyed árát kapta az előző értéküknek. Spiegel kétségbeesve újságolta a rossz hírt és apámnak tudomásul kellett vennie, hogy majd 15.000 pengő adóssága volt barátjánál.

Apám számára ez katasztrófával fenyegetett, semmi kilátása nem volt arra, hogy ezt az óriási összeget havi kb. 200 pengős fizetéséből fedezni tudja. Könnyelműségből került ilyen kilátástalan helyzetbe, most, amikor éppen házasodni készült. Nem volt más mód, be kellett vallania az ügyet menyasszonyának. Jankát teljesen váratlanul érte ez a rossz hír. Mindenképpen segíteni akart vőlegényén. Nem tudott más tanácsot, mint hogy forduljon apjához, talán az talál valamilyen kiutat. Apámnak rettentő kellemeden volt az ügy, de ő sem látott más megoldást. Felkereste tehát Holzmann Henriket és bűnbánóan elmondta neki a szerencsédenül végződött történetet. Nagyapám meghallgatta vallomását és gondolkodóba esett jövendőbeli vejének könnyelműsége láttán. Janka már előzőleg informálta őt és segítségét kérte. Legkisebb lánya boldogsága kedvéért nagyapám nagyvonalúnak mutatkozott, megnyugtatta Tibort, hogy rendezni fogja adósságát Spiegelnél. Persze, számára sem volt ez olyan kis összeg, amelyet kvázi a mellényzsebéből kifizethetett volna. Nagyapám jómódja ellenére is érezte jövedelmeinek a gazdasági világkrízis által kiváltott csökkenését. Azonkívül Tivadar, Boriska lánya férje adósságainak röviddel előzőleg történt kifizetése (erről a Holzmann család történetében számolok majd be) is megdézsmálta már vagyonkészletét. De azért még mindig volt annyi készpénze, hogy rendezni tudta a fizetnivalókat Spiegellel.

Apám szívéről nagy kő esett le, és nem győzött hálálkodni nagyapámnak. Különben soha többé nem vásárolt tőzsdepapírokat, a „fekete péntek” rossz tapasztalata kihatott egész életére. Most már nem volt akadálya az esküvő tervezésének, amelynek napját 1930. március 25-ére, anyám 21. születésnapjára tűzték ki. Nagyszüleim azt javasolták, hogy az ifjú pár az esküvő után a mátyásföldi házukba költözzék, ahol egy külön lakosztályt gondoltak berendezni nekik. Apám készségesen beleegyezett ebbe a megoldásba, hiszen tudta, Janka mily erősen kötődik szüleihez. A szülők is örültek, hogy legkisebb lányuk a közelükben marad. Tervezték az esküvő részleteit, a vendégek meghívását és elszállásolását, a templomi szertartást és az ünnepi vacsorát. A katolikus templomban tervezett esküvőnél az a körülmény, hogy apám református vallásé volt, nem okozott problémát, viszont bele kellett egyeznie abba, hogy a házasságból születendő gyermekek katolikusok lesznek, és a katolikus vallás szerint fogják őket nevelni. Apám írásba foglalt ú.n. „reverzális”-sal adta beleegyezését, annál is inkább, mert a vallási nevelést elsősorban az anya feladatának tartotta.

126