Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
II. Apai nagyszüleim története és apám fiatalkora
írását tanította. A számoknál meg az összeadást és kivonást gyakorolták. A jó tanulók nemcsak dicséretet, hanem jutalmakat, kis ajándékokat, édességeket kaptak, így próbálta apám az érdeklődésüket életben tartani és növelni. A módszer bevált, a gyerekek szerettek az iskolába járni, számuk egyre gyarapodott. Egy pár leányka is odamerészkedett, úgyhogy egy hónap alatt a tanulók száma 50 fölé emelkedett. Apámnak tetszett az eredmény, nem is került túl sok fáradságba, naponta csak két óra volt a tanítás. A térdsérülés lassan gyógyult, de egy hónap múlva apám ismét mankók nélkül járhatott. A falu lakossága jó szemmel nézte az iskolát, az emberek örültek, hogy gyerekeik valami értékeset tanulnak. így telt el a nyár, amely alatt persze nem csak jó dolgok történtek. Apám és néhány katonája t.i. szúnyogcsípéstől maláriát kaptott, ami Albánia mocsaras vidékein gyakran előfordult. Ez a betegség három naponként visszatérő egy-két órás lázrohamokhoz vezet, ami a szervezetet a roham alatt erősen legyengíti. Gyógyszer nem volt ellene, a felcser csak kinintablettákat tudott osztogatni, amelyek a rohamokat kissé enyhítették. Mivel a tünetek csak a roham alatt voltak kellemedenek, apám normális életvitelét folytathatta. Az iskolai tanítás tovább folyt, szeptemberre (nyári szünet nem volt) a tanulókat már két külön osztályba kellett felosztani. A haladók, általában az idősebbek, teljes mondatokat írtak, és számolási képességeik is megengedték, hogy a szorzást és osztást kezdjék tanulni. A kisebbek viszont továbbra is az alapismeretekkel foglalkoztak. Addigra az albániai helyzet annyiból romlott, hogy Macedóniában az Antant csapatok (franciák, olaszok, görögök, szerbek) dél felől támadást indítottak a bulgár és osztrák-magyar katonák által tartott arcvonal ellen. A szomszédos Albániában ez egyelőre nem vezetett nagyobb hadicselekményekhez, itt nem támadtak az olaszok meg a franciák, de a komitácsik tevékenysége ugyanakkor lényegesen felerősödött. Újra elkezdték rajtaütéseiket, támadásaikat a szétszórt honvédállomások ellen. Prosekuban is vége lett a komitácsikkal addig gyakorolt „békés koegzistenciá”-nak. Nyilván francia meg olasz ügynökök buzdították fel őket (esetleg ígéretekkel, esetleg pénzzel), hogy támogassák az Antant csapatok hadjáratát. A komitácsik számszerűleg is megerősödtek, egyre nehezebbé vált támadásaikat visszaverni. Végül elérkezett a döntő nap, 1918. október 17-e, amelyről a következőket jegyezte fel apám: „Ezen a napon kb. 600 komitácsi támadta meg az állomáshelyünket, és teljes 24 óráig tartó tűzharc után, mikor a töltényeink elfogytak és az albánok állásainkat felgyújtották, a komitácsik fogságába kerültünk. A komitácsik, értékelve az albán lakossággal tanúsított emberséges bánásmódomat (betegek gyógykezelése, az analfabéta albán fiatalok írásra-olvasásra tanítása, stb.) sem engem, sem katonáimat nem bántották — holott a környező összes, az enyémhez hasonló Kommandanturákat valamennyit felkoncolták — sőt elláttak fegyverrel is, és hogy bántódásunk ne lehessen, biztosító kísérettel ellátva egészen az osztrák-magyar harcoló vonalakig kalauzoltak.” Az albán komitácsik több napos menetben elkísérték apámat és honvédéit Prosekutól Alessioig (mai neve Lezha), egy a tengerpart közelében fekvő városkáig, amely egyúttal az ezredparancsnokság állomáshelye is volt. Ott átküldték őket a közben 100
