Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

izgattam, csak azt a szerencsétlen fiatalembert sirattam el úgy, ahogy az előttük fölolvasott imádság szövegében újrahallották.

A sok mentőtanú kihallgatása után jött az a két asszony tanú, akik a följelentés alapjául szolgáló jegyzőkönyvet aláírták. Itt éles ellentét keletkezett Borsy és az alezredes között. Az alezredes tisztán azt akarta megállapítani, hogy ők írták-e alá a jegyzőkönyvet, Borsy meg azt kívánta, hogy a német nyelvű jegyzőkönyv fordíttassék le magyarra, minthogy az asszonyok egy árva szót sem tudnak németül, s aztán arról tegyenek vallomást, hogy a magyarul megértett szöveget írták-e alá. Az alezredes végre belement, s az asszonyok egyöntetűen kijelentették, hogy a jegyzőkönyv szövegébe leírtakat nem mondtam, hanem úgy mondtam el beszédemet, ahogy azt én szövegeztem meg. Az alezredes ekkor fölállt, s tőlem a katonai hatóság nevében ünnepélyesen bocsánatot kért, s kijelentette, hogy az őrmester, mint a följelentés szerzője ellen eljárást fog indítani.

Borsyval együtt mentünk be Sziládyhoz, aki látható örömmel hallgatta végig Borsy jelentését a vizsgálat lefolyásáról, s azt mondta Borsynak: — Köszönöm barátom a jóakaratú és eszes levezetését a vizsgálatnak. Jó helyen fogta meg a dolgokat, s megtalálta a gombolyagszálát. Nagy kellemetlenségtől szabadultunk meg mind a ketten, mert a tiszteletes úr, intelmem ellenére folyton játszik a tűzzel, s többet megenged magának, mint amit megtehet olyan ember, aki a „bukfencei” miatt mást is bajba sodor. Nem veszi számba, hogy a szószékért felelős én vagyok. Hiszem, hogy ebből a leckéből megtanulta, hogy statárium idején a háború lángolása közt a katonasággal összefüggő dolgokat bírálni nem lehet, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. Hiszen azt magam is láttam, hogy az imádsága szövege nem ment túl a katona megsiratásán, ami a papnak is szabad, mert hívéről van szó, éppen mint a szülőnek, vagy a testvérnek. De nem voltam teljesen nyugodt, hogy hív-e az emlékezete, mert a szöveget jó néhány hétre írta le az elmondás után.

A „bukfenc” kifejezés nagyon a szívembe szúrt, s a lángoló szemvetését nem bírtam elfeledni. Félelmetessé vált előttem Szilády, s menekültem a közeléből. Arra még csak gondolni sem mertem, hogy előtte igazoljam magam, meg aztán azt sem tudtam elképzelni sehogy, miben véthettem volna ellene. Végtelenül ragaszkodtam hozzá s családjához. Amikor csak tehettem, szolgáltam nekik, s a nehéz beszerzési dolgaikban mindig föl tudtam kutatni mindazt, amire szükségük volt.

A szószékre igazán a szívem tiszta érzéseit vittem; s lelkesen, ifjúi lángolással prédikáltam, mégis Borsy előtt „bukfenceket” említ, s ezzel a megalázó szóval teszi megvetetté a szolgálatomat. Nagyon elkeseredtem, de bent a családban sem tettem azért szóvá. Csak gyötrődtem, s szenvedtem, de erről a lelki fájdalmamról még barátaim előtt sem szóltam. Biztosra vettem, s vágytam is rá, hogy az őszi rendes káplánelhelyezés alkalmával eltétet maga mellől, addig pedig kibírom, mert arra számítottam, hogy nem tesz csúffá a soron kívüli eltétetéssel. Hogy aztán arra rá se gondoljon, családja iránt még odaadóbb buzgóság- gal voltam, kápláni kötelességeimet pedig odaadóan elláttam. A szószéken is zablát vetettem a nyelvemre, hogy ne essen kifogás alá, de azért a „csontjaimban égő tűz” nem engedte, hogy színtelenné legyek.

Az iskolai év megnyitását, mint rendesen, most is Szilády akarta végezni, de szeptember elején ismét erőt vett rajta a gyöngeség, s így reám bízta azt is. Különösebb figyelmeztetést nem adott, de magam is éreztem, hogy az nagy megbízatás, s alapjában a tanárok megvetését jelentette Szilády részéről, mert három lelkésztanár is volt a gimnáziumban: Pataky Dezső, Báthory Gábor s dr. Dózsa Zsigmond. Azok örömmel elvégezték volna. Arra is gondoltam, hogy hátha megengesztelődött irántam, s azért bízta éppen rám ezt a szolgálatot, amit előttem még káplán nem végzett soha. Nagyon ki akartam tenni magamért, s elkövettem azt az ostobaságot, hogy volt tanáraim szemébe megmondtam mindazt, ami keserű119