Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
szüksége volt a káplánnak, vagy másnak is, Szilády rendesen azt felelte: — Félretettem — s azzal a nagy irat, vagy könyvcsomóba belemarkolt, vagy kellő helyen fölemelte, s pár pillanat alatt a kívánt iratot átnyújtotta. Káplánjai is mondták nekem, hogy az „öregúr” — maguk között csak így nevezték — soha nem keresgél, hanem mindennek tudja a pontos helyét. Beszélgetéséből mindig azt éreztem, hogy kutatja, figyeli az ember indulati érzéseit. Nem kíváncsiskodott mégsem, csak figyelt. Tekintete olyan volt, hogy az ember önkéntelenül is megérezte, hogy itt kár akárkinek is az alakoskodása, mert avval csak megvetteti magát, mert azok sasszemek, úgyis meglátnak mindent, s észreveszik a legrejtettebb gondolatot is. Ezt abból is éreztem magam is, hogy szinte dermedten tapasztaltam, hogy szavaiban azokra az érzéseimre s gondolataimra nyertem fejtegetést, amiről pedig mélyen hallgattam. Azt csak egy-két esetben az ember „véletlennek” tekinti, de nem tarthatja annak, amikor következetesen annak érintését érzi, amit bensejében maga rejteget. Beszélgetéseiben mindig abban a tárgykörben maradt, amit én vetettem föl, vagy amit én hoztam elő, de nem mesélgetett a maga élete élményeiből sem velem, sem mással. Sok idő tellett el, amire arra is sor került, s nehéz próbákon estem át, mire a maga bensejét is föltárta előttem. Az első „beszélgetések” idején csak átfürösztött, mint az anya a gyermekét. Tévedéseimet gondosan letisztogatta. Az érthetetlen dolgokat megmagyarázta, a csüggedéseimet megöntözte; s így mindig felszabadultan, lelkesen távoztam el tőle. Rendesen azzal búcsúzott el: — Nézzen be hozzám barátom máskor is. Az első nyáron volt éppen káplánváltozás s Gerenday Endrét, aki mellette 3 évig szolgált, váltotta föl Kovács Gyula, később magával tragikusan végző búcsúi lelkész. Gerendytől a „főtiszteletű úrról” alig hallottam valamit. Előttem mindig nagy reverenciával beszélt róla, de semmi élményét, vagy látását nem említette. Kovács Gyula már közlékenyebb volt, csak hát nem láthatott bele az életébe. Azt mondta a „fő úrral” nem lehet elbeszélgetni, mert az ember érzi, hogy munkájában gátolja. Szüntelenül dolgozik. „Meghallgat, aztán megadja a választ, a napi munkámra az utasítást, aztán érzi az ember, hogy elvégezte vele a dolgát.” A tisztelet hangján mondta, de éreztem, hogy ez neki fájt. Lelki didergései voltak, s szeretett volna mellette fölmelegedni, de nem tudott. Kovács Gyula csak néhány hónapig volt mellette káplán, akit Répás Pál váltott föl. Ez társaságot szerető ember volt, akihez én nem vonzódtam. Csak egy-két alkalommal találkoztam vele. Idegenkedtem tőle, egyszer mégis levelet kaptam tőle, amit intimitás hangján írt hozzám; arra kért, hogy Darányi Mihályt, aki akkor már halasi hitoktató lelkész volt, maszatoljam be az érsekcsanádi gyülekezet előtt, ahol én 1913 pünkösdjén legátus voltam, de a gyülekezet akkor papválasztó állapotban volt. Répás meg is adta az instrukciót, hogy miket mondjak Darányi Mihályra s mit róla. Ezt a megbízást undorral fogadtam, s kereken megtagadtam. Azok a dolgok, hát éppen nem voltak rágalmak, a csanádi gyülekezetnek mégis tudtára kerültek, mert elvállalta azok propagálását egy másik teológustársam, aki Répással körösi káplán korában összeköttetésben volt. A „rágalmakra” fölszisszent Darányi is, és kutatott a hír terjesztője után, de az olyan ügyesen cselekedett, hogy gyanússá nem találtatott. Nánay Béla, aki ekkor Darányinak hitoktató lelkésztársa volt, akinek bölcsészeti indexét én kezeltem, egyszer is elmondta nekem ezeket a dolgokat, s én megmutattam neki Répás hozzám intézett levelét. Most már világossá lett, hogy a másik lelkész aljaskodik vele, mert mind a ketten pályáztak erre a lelkészi állásra. Pár nap múlva Darányitól kapok levelet, amiben kéri tőlem Répás levelét, mert Nánaytól meghallotta a dolgokat. Éppen mikor a két halasi lelkész egymás ellen ezt az aljas támadást tette, jött fel Szilády az egyházkerületi közgyűlésre. Akkor is 98
