Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
doztató dolgokat. Hanem mint írtam fentebb, én itt nem tudok okosan gondolkodni, ha könnyűszerivel megteheted, téríts eszemre, az Isten is megfizet érte. (...) Irád, hogy tudósítsalak, mit írnak bázeli atyámfiai. Egy közülük a tavalyi senior Végh István, ki Göttingában van, csak a tavaszig, bár azt már nem hiszem, hogy levelezhessek vele. Akkor jön Pestre gróf Voldeckhez nevelőnek, s örökre lemarad a papi dolgokról. A másik kettő meg Bécsben van, s a tavasszal vándorol tovább. Az egyiktől alig pár napja kaptam levelet, azonban nem ír olyas dolgot, de tüstént válaszolásra s további levelezésre szólít föl, miben azonban már itthon megegyeztünk. A napokban válaszolok neki, s ily dolgokról kérdezkedni fogok. Márciusban csakugyan Bázelbe menend. Onnan azt hiszem, többet tud írni. Iszonyatos gráciában részesültem. Felvettek a Konviktusba44 folyamodvány nélkül, de nincs is benne köszönet, s valóban iszonyatos a grácia. Tegnapelőtt ebédeltem harmadszor, s mint szedem a levest, látom, hogy az árpakása levesben valami vadállat ugyancsak ficánkol. Szemügyre veszem, hát egypár hajszál között egy a [...] pusztáról kivert fenevad rugdalózik. Elég arra, hogy az étel körüli tisztaságról magadnak fogalmat szerezhess. De azért mennénk panaszra, azt mondanák a vaskalaposok, hogy ők azt is megették volna jóízűen, csak eleget kaphattak volna belőle. Hanem ezt csak két szemmel olvasd el, mert ha itt megtudják, hogy ezt Kecskeméten is tudják, engemet, mint engedetlent, makacsot, korhelyt, hanyagot, s még nem tudom mit, azonnal kicsapnak, nehogy az iskolára a legnagyobb veszedelmet hozzam! Híjába, minálunk így szokták! Alig két napja ismét szörnyű szerencsétlenség ért. A pénzemet nem vesztettem el, mert fájdalom nincs, a ruhámat sem lopták el, mert azt a cigány asszonynak elébb gondviselésére bíztam, hanem ezek az okos urak kiosztották a népiskolákat köztünk, egy embernek ötöt-hatot, hogy tanítsuk ingyen. Képzelheted mily örömmel mentem én is haza. De itt ez is jótétemény, azt mondják, köszönjük meg, hogy alkalmat nyújt a professzorárus magunkat a nevelés s tanításban gyakoroltatni mindennap két órán. Ilyen a ripők logika. Áldjon meg az Isten, s mentsen meg a patkós verébtől s attól, mi valaha civilre emlékeztetni kíván. Barátod Szilády A.” Dátuma nincs a levélnek. Minthogy ebben a levélben a tűnődő, magával tusakodó, kedvedenné válni kezdő fiatalember bizonyos kesernyés hangon beszél mindenről, azért közlöm, mert hívebben beszéli el maga borongós hangulatával a látott dolgokat, mintha én rajzolgatnám. Szilády Áron nem szeretett beszélni magáról, még kevésbé azon dolgokról, melyek ékességére valók. Ezért beszélt keveset a debreceni életéről is, ahol társai szeretete s professzorai megbecsülése övezte. De ezzel nem dicsekedett soha. Másoktól hallottam, hogy debreceni teológus élete idején már mindenki megbámulta nyelvtudását. Megtanult franciául, németül, angolul, törökül, s amellett latinul, görögül, zsidóul tökéletesen tudott. Akármerre fordultam meg legációban, s amint megtudták az öreg papok, hogy halasi ember vagyok, nyomban Szilády Áron felől érdeklődtek, de mindegyik a csodálat hangján beszélt róla. Egész legenda övezte már akkor életét. Volt évfolyamtársai bizonygatták, hogy a debreceni zsidó- s görögprofesszorok már megbámulták a nyelvekben való roppant készségét, s a legnagyobb csodálattal beszéltek róla. Igen boldogok voltak azok az öreg papok, akik vele csak kezet is fogtak, vagy éppen szót váltottak valaha. Hát még aki meg is fordulhatott házánál, vagy éppen káplánja lehetett. Az én teológuskorom három első évében Baksay Sándor volt a püspök. Nagy tekintélyű s tudós férfiú, de mindenki azt fájlalta, hogy nem Szilády Áron a püspök, aki messze fölülmúlja Baksayt s mindenki mást. Ezek a rajongók tartották számon a debreceni diákot, s 44 Diákotthon, kollégium (latin). 30
