Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Befejezés
zavarba ejtette, s aztán azt mondtam neki: — Paprika István uram, adja elő a vén burgyán könyveit, aztán majd beszélhetünk róla! A zavarba jött ember örömmel mondja: — Mindjárt hozom tisztelendő uram, hazaszaladok értük. Hozta is egy nagy keszkenőbe kötve a könyvlapokat, s átadta nekem. — Hová tette a többit? —kérdeztem tőle. — Hát kérem alássan, elhasználtam veszettség ellen. — Megbolondult? Hogyan használta el? — Hát tetszik tudni, én írást nem tudtam, aztán amikor az ipám halála után rám maradt a burgyánság, úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Mindég főztem a könyveiből, aztán a megmart embernek italnak adtam, meg aztán kenőcsnek, akinek hogy kellett. Aki megijedt a veszett kutya látásától, annak italt adtam, akit megharapott a sebére kenőcsnek. Mert hát tudtam, hogy az ipamuram is arra használta őket. Hát, az ugyanúgy olvasta ki belőle a tudományt, de hát az is csak ebből merítette. Csak a könyvekből gyógyított az is. De hát már a maradékot odaadom szívesen, mert mostanában úgyse igen keresik. Osszeszidtam a vén bolondot, aki annyi értékes régi könyvet tönkretett, s a szerencsétlenül járt embereket ilyen kulimásszal gyógyított. Ez az egyetlen kis ép könyv maradt az öreg burgyán hagyatékából, ez is unikum. Sokféle könyvlap volt még, amiknek a mását bizony nem találtam, de hát azokat megitták, vagy fölkenték a veszett martak! Hát ez a könyv sorsa a tanulatlan magyar ember kezén! Aztán következett a negyedik, az ötödik könyv, s mindeniknek meg volt a maga nevezetessége vagy érdekes története, s így az első napon összesen tíz példányt foglaltunk katalógusba. Érdekes, sőt lenyűgöző volt hallgatni a könyvek történetét, a hozzá fűzött emlékeit, s megható volt látni, amint olyan nehezen adta ki kezéből a megsimogatott könyveket, de amikor 11.000 kötet könyve volt neki a könyvtárában, kissé gyorsabb tempóban kellett volna haladnunk, hogy a végére jussunk. Abba is maradt a vállalkozásunk, mindössze talán 40 darabot foglaltunk bele a katalógusba. Olyan nehezen adta ki kezéből a könyveket, néha úgy föl is sóhajtott: - Ugyan ki forgat át újra téged is? — szinte nem akart tőlük megválni. Amikor egyet-egyet a kezébe vett, csak úgy rajzottak belőle ki az emlékei, s olyan édesen fájdalmas volt tőlük a búcsúvétele. Talán látta is lelki szemeivel könyvtára sorsát? Amint a sok papirost, a sok „vacak” dolgot kerek kosarakban átmázsálják a mészárosoknak s sajtkofáknak, a nyomorúság s szorongatás miatt; a nagy részvétlenséget, a közönyt. Mert aki értette a könyvtár értékét, az tehetetlen volt, aki pedig megvehette volna, az nem értette, s így nem becsülte annak értékét. így aztán valóságos gyötrelemmé vált a könyvtár ügye. Ez a látás, vagy a bekövetkező dolgoknak az érzése tette még kínzóbbá a búcsúvételét könyvtárától, mert a Paprika István uram, ha meghalt is, de vele az ostobaság magva nem veszett azért ki, s ezt a megvénült bölcs ember nálunknál jobban tudta bizonnyal! (...) 276
