Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Utunk kényelmes volt, s az öregűr is nagyon jó hangulatban volt, még tréfálkozott is. Valahogy említettem, hogy mielőtt Szilyhez mennénk, én megborotválkozom. Babyka azt mondja: — Ugyan mért töltőd azzal az időt, amikor még bajuszod sincs! Amire az öregúr olyan jókedvű nevetéssel felelt: — Azért, hogy legyen! Terve szerint másnap reggel korán indultunk, hogy Darányit a lakásán kereshessük föl, hogy a vele való bánásmódról jelentést tegyen s aztán arról is, hogy én szolgálok mellette a főjegyző püspökhelyettes tiltakozása ellenére. — Nem tudok én más bókot mondani neki, de ezzel a figyelemmel tartozom, hogy otthonában keressem föl, ha már kérni akarok tőle valamit. A gyűlés ideje 10 óra volt, s mi 9 órakor már Darányi lakásán voltunk. Oda már Babyka nem jött velünk. Darányi éppen pár perccel előbb elment az ülésre, mert valami előzetes dolga akadt neki. — Nem baj, de itt voltunk — mondta Szilády. Ez az út, a lépcsőjárás megviselte. Mikor az Andrássy úttól a körúti villamossal visszamentünk a Rákóczi útig, hogy aztán azon át ugyancsak villamossal kimenjünk a Konvent palotájába; a villamosra sokat kellett várnunk, s ez az ácsorgás végképpen elgyöngítette. Előbb rám támaszkodott, később láttam színeváltozását, s bizony az ájulástól alig tudtam megmenteni. Az utat villamoson tettük meg, s egy jó darabon állnia kellett, mert bizony a vénember előtt senki föl nem kelt. Nagyon kimerült az ácsorgásban az Emke sarkán, s míg vártuk a másik, nehezen érkező villamost, láttam arcának megsápadását, s nyomban az Emke teraszára kitett székre ültettem, a halántékát dörzsölgettem, s egy hamarosan arra hajtó konflisba ültettem. A Konventre érve már az ájulás környékezte, pedig az Emke előtt jól átnyomkodtam a testét, hogy a vérkeringését megélénkítsem, de alapos pihenésre volt szüksége mégis. Dr. Benedek Zsoltnál jelentkeztem, s kértem, hogy a betegen megérkezett Szilády Áron számára adjon egy díványt, hogy kipihenhesse magát. Nyomban segített nagy készséggel, s Kállay Kálmánnak szólt, hogy segítse a konflistól bevezetni. Ketten karoltuk át, bevezettük, majd aztán én a szokott módon alaposan átmasszíroztam. Úgy fél óra múlva már teljesen jól érezte magát, üdítőitalt hozott be számára Kállay, akivel aztán már nagyon élénken s kedvesen elbeszélgetett. Egy óra múlva már a gyűlésben volt. Megjelenése nagy feltűnést keltett. Révész Kálmán püspök, ahogy Sziládyt az ajtón belépni látta, valósággal úgy rohant hozzá, s ölelte: — Kedves Áron bátyám, hiszen magáról nagyon szomorú hírt hallottunk. Ezelőtt egy fél órával beszélte Takács Józsi, hogy paralízisben odahaza fekszik, s már beszámíthatatlan állapotban van! — Azért kellett feljönnöm, éppen, hogy annak a Takács úrnak a fullánkjára rátapossak! - volt Szilády válasza. Szünet közben fölkerestük Darányit. Szintén csodálkozó örömének adott kifejezést. Helyzetéről semmit sem tudott, s szörnyülködött a mostoha bánásmód miatt. Nagyon hízelgett Darányinak, hogy a lakására mentünk. Mikor az én bemutatásomra került sor elha- gyatottsága kapcsán, Darányi nagyon megdicsért érte, s biztosította Sziládyt, hogy gondja lesz rá, hogy „ezért dicséretben legyen részem, ne pedig kifogásban”. Darányinak ezek a szavai nagyon megnyugtatták Sziládyt. Darányi természetesen a következő percben már elfeledte a Szilády megnyugtatására adott ígéretét. Délután a Szily által megjelölt időben eljött a szállodai lakására. A két öreg, hű barát meghatóan ölelgette egymást, egymás mellé ültek az ágy szélére, egymás kezét fogták, s olyan gyermekesen beszélgettek a múltról. Minden szavuk búcsúzás volt. Kölcsönösen mondogatták egymásnak: „Áronkám, Kálmánkám nem látjuk mi többé egymást, de hát 249
