Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
előtt, azért a hivatali kötelességet az is ismeri, s a 10 ezer lélekszámú egyházat, ahol a lelkész megvénült ember, káplán nélkül sokáig nem hagyja. Az egész úton folyton azt láttam lelki szemeim előtt, amint háttal fáról Gaál István s nevetések közt búcsúzkodnak, mint jó barátok a püspök és a káplán, mert az érzéseik aljassága barátokká ölelte össze őket. Szorongatja a kezét annak a helyettes püspök, akit Szilády elcsapott, s engem, a történetesen elhelyezésemet akkor kérőt meg durva szidalmakkal fogadott, s még csak kezét sem nyújtotta felém. Valami nagy sejtelem ült rám, mert akkor már tudtam a dolgok összefüggését. Csepelyen asztalomon találtam az áthelyezésemet Látrányba. Miklós Ödön közbelépése hatott, s az esperes egyszerűen áthelyezett, amihez egyébként a saját egyházmegyéjében neki is joga volt. Néhány nap múlva már indulnom is kellett. A szegény papi családnak fájdalmasan esett az eltávozásom, mert akkorra nagyon megszerettek, s meglátták bennem a jóakarójukat, mert azok mellett is erősen kiálltam. Abban az időben voltak országszerte a díjlevél harcok. A kongnia154 behozatalakor, ami 1910 körül volt Csepelyen is, mint az ország legtöbb helyén, a papok díjleveleit átértékelték kongnia alá. A helyi javadalmat aztán, ha ezt le bírták nyomni, az állam kiegészítette. Csepely jó hely volt, s igazi értékelésével a díjlevélnek nem kapott volna a csepelyi pap kong- ruát, azért abban az időben nagylelkűsködött Vasváry Sándor is, s a természetbeni szolgál- mányokat alacsony áron fizettette. Ezt a kötést 10 esztendőre tették a presbitérium és a lelkész, s a gyülekezet azokat a terményeket papjának tíz éven át pénzben fizette. Csak hát az volt a baj, hogy ez a tíz esztendő az I. háború évtizede volt, s a pénzből élő papok nyomorba jutottak. A hívek viszont nagyon kedvükre valónak találták a termények fillérekben történő megváltását, s 1920 után is a pénzhez ragaszkodtak, pedig a kötésük ideje lejárt. Vasváry Sándor erre az időre meg is öregedett, meg is rokkant, s így a hívek a papjukra nagyon ráuntak. A mellé rendelt káplánok nem mertek az öreg pap igazsága mellé állni, hanem inkább a nép mellé húzódtak, hogy üresedés esetén rájuk gondoljanak, vagy tartózkodtak a kellemetlen kérdésben az állásfoglalástól. Én pedig minden habozás, vagy taktikázás nélkül az igazság szószólója lettem, s a presbitereket az igazság belátására bírtam. A gyors áthelyezésem miatt ugyan eredményt elérni nem tudtam, de a jeget mégis megtörtem. A szegény papi család engem rémülten fogadott, de egy hónap múltával nagy sírások között bocsátott el. Úgy háromhetes káplán lehettem Látrányban, amikor Babyka levélben arról értesít, hogy nagyapja még mindig káplán nélkül van, s egyetlen pap a szolgálatban nem segít neki; írja, hogy nagyon kimerült, s nagyon féltik az összeroskadástól. Nem bírja a temetéseket a tűző napon s a hosszú utakat. Babyka még azt is írta, hogy így akarják Nagyapát arra kényszeríteni, hogy maga kérje nyugdíjazását. A szomorú levelet megmutattam öreg principálisomnak, aki azt mondta nekem: — Papom, ha meg meri tenni, hogy Szilády segítségére hazamegy, én az itteni szolgálatot igen szívesen elvégzem. Nem törődtem, nem tanácskoztam, hanem csomagoltam; s június egyik szombatján az esti vonattal megérkeztem. Éppen vacsoránál találtam a szomorú családot, az öregúr akkorra már lepihent. Azt az örömöt nehéz volna leírnom, pedig mindenki sírva fakadt, s mégis boldog volt. Mind a hárman kísértek be az irodába, ahol annak a sezlonján Szilády már párnái között pihent, de még akkor nem aludt. Összeborultunk Sziládyval, s ölelgetett. Azt mondtam: — Főtiszteletű uram, visszajöttem, s ha akármi történik is, de addig el nem távozom, amíg káplánt nem küldenek. A látrányi principálisom üdvözletét küldi, s mindent 154 A lelkésznek az egyházi jövedelem kiegészítéséül folyósított államsegély. 242
