Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
az egyháztól független egzisztenciájú ember volt, s keserű megvetéssel gondolt a főgondnoki állásáról való lemondásra. Mind a ketten engem sajnáltak. Én pedig Sziládyt. (...) Olyan mély megvetést éreztem a papságunk iránt, hogy az elhatározásom megerősödött bennem, mivel az egyházat az intrika fészkének tekintettem a tapasztaltak alapján. Ez a lelkiállapot sok kínt jelentett nekem. Ha elhatározásomat megtehettem volna, akkor a nagy lelki tályogtól megszabadulok, de azt megtennem nem lehetett, mert azzal én lököm sírjába Sziládyt, a várás pedig ekkor már csak kínt jelentett. Bántam, hogy teológus koromban nem voltam erősebb. Ez a belső tályog megkínzott, emésztett. Kimondhatadanul sokat szenvedtem. Nem fájt nekem az, hogy ha valamelyik helyi orrszarvú ízedenkedett, mert olyan erősnek éreztem magam, hogy toliam néhány karcolásával a bőrét is kiboríthattam. S az epidermiszt150 sértő bolhacsípések s tetűmarások akkor már nem fájtak nekem, hanem az egyházammal való belső meghasonlásom fájt, az egyházam szomorú, mélyre süllyedt állapota volt a kínzó, mert én azelőtt az egyházamat önfeláldozás készségéig szerettem, s a szent ügyért a vértanúságot is vállaltam volna, aminek a kommunizmus alatt bizonyságát is adtam eleget. Az a kecskeméti gyűlés meggyőzött arról, hogy nincs az egyházban, a papok közt keresnivalóm. Nem a magamfajta hívő szándékú, a vértanúságot vállalni merő ember kell ide, hanem az üres frázisokat pufogtató, fölfelé hízelgő, a híveket a gályarabok hitével cseme- géztető, a másként hívők ellen uszítani tudó, hitetlen nagyképűsködés. Ez a látás fájt, ez tépett; s az a tudat, hogy várakoznom kell, pedig akkor már valósággal rohanni szerettem volna. Sok kínnal fizettem meg Szilády végtelen szeretetét, s nagy áldozatot hoztam érte. A katolizálás gondolatával foglalkoztam, pedig keresztanyám rám váró szép vagyona más megélhetési forrást is nyújtott volna, de olyan mélyen éreztem Krisztusom iránti hitemet, s olyan rajongással szerettem, hogy az életemet életnek sem tekintem, ha a papi szolgálattól megválók. Hazugság azonban az, hogy ennek a szándékomnak a külső jelét mutattam volna. Legmeghittebb barátaim: Varga György, Róna Gábor s a katolikus papok között Kundros Béla, Kisti István, Paulovits Pál, akik előtt a lelkem mélyét fölfedtem, vergődésem egyetlen mozzanatáról a kívülállóknak soha hírt nem adtak, s így az mélyre ásott titok maradt. A katolikus káplánokkal való barátkozás Halason szinte hagyományokon épült, s az senkinek föl sem tűnhetett, mert azt kápláni elődeimnél is így látták, amint Szilády is nagyon jó viszonyt tartott a plébánosokkal, kerülte a felekezeti torzsalkodást, s vaktöltésekkel nem lövöldözött soha. A legkínzóbb az volt, hogy olyan végtelenül szerettem Sziládyt, s bizony unokája iránt sem voltam akkor már közömbös. Az ő sorsa is fájt. Nem bírtam előttük a titoktartást, Babyval szemben is nagy felelősséget éreztem. Meg kellett mondanom szándékomat. Babynak fájóbb volt megvallani szándékom, mint Sziládynak, akivel már előbb is közöltem szándékomat. Baby lelkére mély fájdalom szorult, s bár igazán válogathatott négy-öt ember között, mégis az én különös módon való kiesésem nagy kínt jelentett neki is. Szilády előtt azzal kezdtem az új vallomást, hogy az esperes megnyerte Petrinek a jóváhagyását, s úgy látom, hogy most, ha megkímélné is főtiszteletű uramat, de miattam üti, s békét nem hágy tovább, azért jobb lesz, ha mégis távozom, s kérem én magam a püspöktől elhelyeztetésemet. A kecskeméti gyűlésen nem a főtiszteletű úr személyét támadták, hanem látszólag azért történik minden, mert engem fedez. Ha nem segíthetek, nem rontom 150 Felhám, legfelső bőrréteg. 229
