Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

S az öreg Egry néni beköltözött, de már betegen. Drámai szerepe volt mindig, s azt sorsában mindig élte is. Néhány hónapra meg is halt. Sziládyné temettette el, hagyatékából még én is őrzök egy tengeri csigaházat. Ilyen apróságok maradtak utána.

Esténként Szilády is úgy vacsora után hallgatta, amint Babyka meséltette Egry nénit a régi színészéletről és sorsáról. S amikor sehogy se akarta megérteni, hogyha annyi szenvedéssel járt is a színészélet, miért élték, hiszen meg tudtak volna élni nyugodtabban is, amire szegény Egry néni csak azt tudta mondani: — De azért szép élet volt az, már az a része, amikor a színpadon voltunk.

Az öregúr segített neki: — Nem értheted te azt Bocikám, mi az, amikor a megszállottság űzi az embert. Ne gondolj őrültségre s részegségre, ha azzal tudom is magyarázni, amikor az embert az ihletettség megragadja. A képzelet azzá teszi az embert, amire vágyik, s ezt a színpadon élhed egyedül, mintha csak alakítaná, formázná szerepét, pedig abban él igazán. Valóját akkor csak álmodja, s elfeledi a nyomort, a fáradtságot, hogy a játék alatt az lehessen, amiben igazán élni szeretne. Ezért ragaszkodik a színpadhoz az igazán ihletéssel odaláncolt művész, s nem cseréli föl zaklatott életét a polgári élet kényelmével.

Szegény Egry néni olyan áhítattal mondta rá szinte az „áment” Szilády szavaira, aki jobban meg tudta magyarázni Babykának a kérdését, mint a művésznő maga.

De más vendég is akadt. Az öreg harangozó Mihály bácsi Mári lányának megártott a szerelem. Nagyon szép lány volt, s igen kapós. Az ott állomásozó tisztek a háború alatt nagyon kedvelték. Közönséges bakával szóba sem állt, de a finom modorú tiszteket nagyon kedvelte, s élte velük a szerelem gyönyörűségeit mindaddig, amíg a domborodása folytán az ölelésre alkalmatlanná vált.

Amíg erre az útra rá nem csúszott, serdülő kislány kora óta a parókián nevelődött, s amint vigyázását kijátszotta a parókiáról mennie kellett. A szülők - mert ellenükre is a tisztek barátnője maradt —, csak éppen azt engedték meg, hogy magzatját a világra hozza s betegágyát kifeküdje, elűzték házuktól, s a szégyenbe esett lánynak senki menedéket nem adott, nehogy a tisztességükön csorba essék. Szegény Mári bizony valósággal az utcára került. Nagyon laza erkölcsi fölfogású volt ugyan az öreg harangozó, mert a lányai viselkedését szóvá tevőknek nevetve csak azt szokta mondani: — A maga nevelése, annak adja, akinek akarja.

Mégis, hogy anyává lett a leánya, fölháborodva űzte ki házából, mert a tartását nem vállalta a kisgyereknek, apaságra meg nem volt kit kötelezzenek, egyrészt mert több volt belőlük a kelleténél, másrészt azokat a vesztett háború után föl sem tudták volna kutatni, így aztán a gyermek senkinek nem kellett, s vele együtt az anyát sem fogadta be senki. Éppen ott voltam, amikor az öreg harangozót Szilády megintette: — Mire való ez a viselkedés, Mihály, amit hallok, hogy az a szerencsétlen lánya maholnap az utcára kerül? Hát ha mindenki megveti is azt a szerencsétlen leányt, a szülőknek akkor sem szabad eldobni maguktól, mert az gyalázatos vértagadás. Lehet abból az ártatlan kis gyermekből még igen érdemes ember is, s talán még maguk is annak az enyhelye mellett húzódnak meg késő vénségükben.

— Már én ugyan nem tartom főtiszteletű uram, tán azért vállaljam magamra a tartását, hogy a Mári másikat is szerezzen, amíg ezzel vesződünk.

— Na, vén szívtelen, akkor majd elvállalom én.

S nyomban intézkedett, hogy a Mári kis csecsemőjével a parókiára kerüljön. Nusi néni, bár szívesen fogadta a gyermekes leányt, csak azt a kifejezést tette, hogy nem sok hasznát veszi a kisgyermeke miatt.

— Majd elvállalom én a dajkaságot!

178