Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
fogott meg engem is. Tudtam azonban, hogy nem azért titkos, mert rejtőzködik, hanem mert belőlem hiányzott még akkor az élet átélése. Tudósnak vagy filozófusnak soha nem mutatta magát ez a nagy tudós s bölcs, hanem hívőnek, mégpedig alázatosnak, akit az életben igazán az Isten, teremtett világa s a benne küzdő ember érdekelt, aki a kegyelem vonzatából szabadulni akar, hogy megteremtse saját kárhozatát. Textusára nem bírok emlékezni, de beszédjére élesen, különösen egy hasonlatára, amit bizonnyal azért mondott el, hogy engem igazoljon. Akkor legalábbis úgy éreztem: — Nem mondom, hogy a legszomorúbb iskolai évet nyitom meg ez alkalommal, mert a múlt évinél lejjebb már alig csúszhatunk, hanem a legszégyenletesebbet; mert a nehéz próbák rostája lukacsain kihullott sok olyan értékünk, ami éles emlékeztetés marad a becsületben, a hazafiasságban s vallásos érzésekben bizakodóknak, s így a megviselt erőink a jobbaknak alig nyújthatnak elegendő reményt és bizalmat. Azt hittük eddig, hogy ez az iskola, amely a mi verejtékünkből épült, s mint a Babilonból visszatért zsidók úgy építettük föl mi is, hogy egyik kezünkben a vakolókanalat a másikban a kardot tartottunk. S minden tégláját gyalázatnak égő parazsán égették, a miénk, a mi szellemünk vára, ahol a vallásos és hazafias szellem még a falakba is bevette magát, s annak illatát semmi más tudományos bűzölgés el nem oszlathatja soha. S azt kellett látnunk, hogy ez az iskola olyan szellemű, amilyen a világ; belőle a vallás is kiűzhető, s belételepülhet minden, ami az utcáról nyitott ajtain át gát s akadály nélkül bekívánkozik. Bizony nagyon sokat kell dolgozni a tanári karnak, hogy a szellemi szennyet s a román piszkot abból az iskolából kitakaríthassa, s a megfertőzött termeket újra templommá tegye. Nem engedhetjük, hogy az utca nevelje ifjúságunkat, s az állítsa elénk a modellt, s az ott érvényesülés legyen az ember bensejének igazi értéke. Azt akarjuk, hogy az iskola nevelje a várost, s ne a város elaljasodó népe az iskolát. Legyen ereje megvetni a város szemérmetlen népét, aki összebarátkozik vörössel, oláhhal s közös vadsággal ropja a táncot hazája legnagyobb ellenségével is. Míg tart rajtunk az ellenség megszállása, amíg rabolnak, amíg erőszakoskodnak rajtunk; néma, de ellenálló dacossággal tűrjünk, de ne engedjük megvettetni magunkat ilyen hitvány nép által, s ne vigyük a festett arcú tisztjeik szórakoztatására a tiszteletükre rendezett bálokba leányainkat, akikben a jövő jobb magyarjainak anyáit látjuk, mert nem tudok megalázóbbat elképzelni sem, mintha ilyen barátkozás- sal hódolunk nekik. Legyünk különbek a teknősbékánál, amelyik moslékosdézsába vetetten meghízik! Nekünk nem lehet ízes a szennyben úszó falat, s nem lehet közömbös, hogy a boldogságot ígérő eszmék, a barátságot jelentő ölelkezések anyagiakban előnyt jelentenek, hanem a becsület talaján kell megmaradnunk, ha ott egy szálig a pusztulás várna is ránk. Hogy micsoda komor, sötét a múltak tapasztalatából merített tanulságunk, azt nem feszegetem, mert nem megverten akarom a nevelőt a tanítvány elé állítani, de mindnyáj ónk szeme rajtatok, s csalódásban ocsúdott értelmünk éber tekintete kíséri munkátokat. Amit Szilády bölcsessége a szavak mögé rejtett, azt fölösleges hüvelyezgetnem. Kénytelen volt a város legjobbjai megnyugtatására ostorát megsuhogtatni, mert azok nem nyugodtak bele holmi hivatalos kimosakodásba, viszont a tanítványok értelme elől el kellett rejteni a valót. Ezt az intelmet a tanárok látható alázatossággal el is fogadták. Én azonban, megvallom bűnömet, Szilády megadott irányát nem követtem. A szókimondás embere maradtam mindig. Hát amikor még az ifjúi tűz dolgozott bennem, ugyan hogyan zabolázhatta volna meg elmém kitörő lángolásomat?! Az évmegnyitó istentisztelet megtartása is nagyon fárasztó volt számára, a magas szószékre jutás is kimerítette, majd a hosszú ideig való állás is. A következő alkalmakon mindig az enyém volt a szolgálat. S minthogy benne éltünk az eseményekben, s naponként látnom kellett a kegyetlenkedéseket, a nép irtózatos megvetését azok iránt, akik a legkisebb mértékben részesek voltak a diktatúrában, vagy csak más magatartást tanúsítottak is, vagy 159
