Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
— Vénember vagyok, s újságon nem kapó, mert amit odakünn s idebent is jórészt újságnak neveznek, a „korszellemének”, annak nemcsak a születését, a bölcsődalát hallották füleim, hanem csúfos kimúlását, nyomorult vesztét is! A helyemet állom, és semmiféle tanácstalan tanáccsal a kormányzásban meg nem osztozom! Az átmeneti idő, átmeneti intézkedések nélkül is elmúlik, ha néma türelemmel, nem csacsogva, nem fecsegve várni tudunk. Vihar van itt, s terebélyesül ez még orkánná is, azért hogyan fognánk ilyen időben a nádazáshoz, amikor a legegyszerűbb ember sem bontja meg kisebb részen sem a háza fedelét, mert azzal a szélnek segít! Ha mi itt akármilyen tanácsot alakítanánk, azzal azt a másik tanácsot ismernénk el, ami pünkösdi királyság, s minden róla szóló beszéd s agitáció pedig szarkacsörgés! Még annyit: ha minden oldalról hallanám is, mit bizonyos sorokból, mint légvonatot érzek jó ideje, hogy vénségem a fejlődésnek gátja, akkor is, ha ebben a lelkiismeretlen, de már megszokott rágalomban volna is valami igaz, ebben az időben itt maradnék, hogy ezzel a maradásommal most lekössem a rend megbontóinak a kezét! Dermedt csend fogadta a határozott s elszánt lélekre valló beszédet. Senkiben sem volt bátorság a fölvetett indítványt továbbtárgyalni, sőt az indítványozó is pironkodva mentegette magát, hogy „ő így, meg amúgy, csak nem úgy érti, hogy az a főtiszteletű úr korlátozása akart volna lenni, hanem a támasza”, azért az indítványát szépen visszavonta, s úgy zsugorodott össze, mint cser parazsán a szalonnabőr. A kommunizmus förgetege behatolt a parókiára is. Dózsa Zsigmond folytonos fecsegése s az öregember becsmérlése olyan hangos volt, hogy az az utcáról is behallott, s a többi aspirálók is beöltögették csápjaikat, hogy elkeserítsék, meggyötörjék a lelkünket. A vöröskatonák orcátlanok voltak Sziládyval szemben is, s nem nézték kímélettel ősz fejét. Hogy velem lealázó módon bántak, azt természetesnek tartottam. Egy pesti cirkusz artistája, mint parancsnok lakott pár napig a szobámban, s nekem vigyorogva mondta: — Azt a kivételt megengedem a vén papnak, hogy maga választhatja ki udvarán a fát, amelyikre felköttetem, ha valamit rá észreveszek. A kommunizmusról sokat tudtam éppen Szilády elbeszéléseiből, de mégis szörnyű benyomást tett rám, amikor valóságos erőivel szembekerültem. Valahogy más hallani valamiről, mint azt átélni, amint más elképzelni, mint átélni a halálos félelmeket. A kommunizmus első vasárnapján nagy szemrehányás volt a prédikációm: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartalak egybegyűjteni, mint tyúk az ő csibéit, de ti nem akartátok!” (Mt 23, 37). Mint vihar előtt az első villámok látása következtében borongós, sötét sejtésekkel telik meg a bensőnk, mert nem tudhatjuk, melyik cikázó villám sújt agyon, úgy éreztem én, aki biztosra vettem pusztulásomat. Nem akarok szájhős lenni, a halál gondolata lehangolt, hiszen ifjú voltam, s az élettől vártam a teljesedést, azért keserűség vett rajtam erőt. Jaj, az a Gecsemáné kert nagyon szomorú hely, talán kínzóbb, mint maga a Golgota! Ott csak sírni lehet s a földre borulni. Ott minél emberibb az ember, annál jobban kéri, hogy múljék el tőle a keserű pohár. Igen nehéz azt kimondani: legyen meg a Te akaratod. Én is így szóltam. Hiába, nem éltem még, csak éppen fölkészültem az életre. Tudtam, hogy minden múló tünemény, hiszen hittem én Szilády szavának, amint a legsötétebb, legvészesebb viharfelhődről is tudjuk, hogy csak átvonulóban van, mégis beleremeg az ember, ha künn fedél nélkül találja. A félelmek és borzalmak éjszakái következtek reám, senkim nem volt, csak Szilády, mert a többi papok az új világ énekesei lettek. Magános, máskor kedves kerti lakásomban az egyedüliség tudata borult rám, s kínzott a magány, s így mindig Sziládyval s családjával kívántam lenni. Jelentés érkezett a direktóriumtól, hogy az új rend ellen szólni ne merjünk, azért, hogy ezt ők is láthassák, számon kérik tőlünk beszédjeinket. Szilády féltett, tudta készülésem 136
