Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Ez utóbbi kettő rokonom is volt, akik hozzám is ragaszkodtak, de azért a nagy Szilády iránti tiszteletük késztette őket a segítségre. Szomorúan meg kell mondanom, hogy a nagy tisztelet mellett bizony teljes részvétlenséggel voltak iránta hívei, akik közül a legtöbb nem is tudott a leszegényedett állapotáról, akik pedig tudták, azok csak azt hánytorgatták, hogy miért csak egy-két embert boldogított a nagy balotai s füzesi papi földjeivel, s kivetették fölényesen a vele való törődést a nyakukból, s szinte örülni látszottak a nyomorúságán. Voltak, különösen a hozzá közelebb állók, akik vádolták, amiért a saját birtokát eladta, majd amiért ő is „meghosszabbította” a háborút azzal, hogy birtoka teljes árát a hadikölcsönbe fektette. A mostani észjárás miatt háborús bűnösnek nevezték volna, pedig bizony egész leikével és beállítottságával minden háború ellensége volt. Aligha lehetett Halason olyan ember, aki vagy közvedenül, vagy közvetve Szilády áldozatos élete gyümölcsét ne élvezte volna valamilyen formában mégis, az én családomon kívül, csak három ember akadt, aki háláját és tiszteletét segítés formájában fejezte ki iránta. Akkor láttam meg még ifjan, hogy az áldozatot hozó élet jutalma csak a háládanság lehet, mert az emberek önzők is, ostobák is, akik nem értenek a szeretet gyakorlásához. Szilády segíthetett volna magán, ha csak egy kicsit is anyagias gondolkodású. Egyrészt azzal, ha a bérlőit természetbeni fizetésre kötelezi, hiszen semmiféle szerződés nem kötötte a kezét. De azzal is segíthetett volna, ha az egyháztól járó pénzbeni fizetését a megdrágult élettel kéri arányba hozatni; végül, ha a temetésekért járó stóladíjakat emeli. De egyiket sem tette, s vállalta a nélkülözést. Hiába volt menyének minden kérése, elhatározásában hajthatatlan maradt, s még csak a stólákat sem emelte; s a régi 4, 12 forintos stólákért temetett, amikor már 100-150 korona volt egy kiló zsír. Azt tette az emelés helyett, hogy szinte mindenről lemondott, csakhogy unokájának meglegyen a legszükségesebb tápláléka. Szegény öregember vacsorája bizony a legtöbbször kása volt, vagy hogy némi változatosságot is élvezzen — krumpli is — de bizony jobb, táplálóbb falathoz csak igen ritkán juthatott. Hiába tette Nusi néni az igazán átérzett drámai mozdulatokat, a jó öregember makacsul megmaradt elhatározása mellett, s a zsírra hízott bérlőjét nem szólította föl, hogy a nagy papi javadalomból ő is részesedjék. Közben az események zajlottak, és sodródtunk a proletárdiktatúra felé. A tanárok tüntetőén távol tartották magukat az egyházi élettől, templomban igen ritkán volt látható közülük egy-kettő, csak az egy Polgár János103 írta szorgalmasan gyorsírással a beszédeimet. A Szilády elleni támadások megszűntek, nem féltették az egyházat, s nem hangoztatták a „vén pap” kényszernyugdíját sem, mert a súgva ható argumentum, az „agylágyulás” a nép előtt nem volt elfogadható, minthogy az öreg Szilády a szószéken is, a temetéseken is elég gyakran szerepelt, s mindenki bámulatára hatalmas erővel prédikált. Nyíltan ellenem nem tettek semmit, mégis Szilády örökösen féltett az orvgyilkosságtól. Az esti utcán való járkálás abban az időben elég veszélyesnek is látszott, s történtek szomorú esetek. Az volt a kívánsága, hogy este, ha vacsorámról visszaérkezem, mindig menjek be hozzá, hogy megnyomkodjam; s aztán igazabban azért, hogy nyugodtan alhas- son. így aztán mindig siettem is haza, mert éreztem a nagy féltését, s így nem akartam neki nyugtalanságot okozni. Megvallom, boldoggá is tett azzal a nagy féltésével, bár fiatalosan én nem láttam a veszélyt, s nem is gondoltam, hogy még orvgyilkosság veszélye is fenyegethet. 103 Polgár János (1886-1961) 1918-tól nyugdíjazásáig tanított a kiskunhalasi gimnáziumban. 133
